A rokonok végül hallgatásba burkolóztak, mintha közös megegyezéssel törölték volna őket az életükből.

Lilla pontosan látta, mi történik. Sokkal tisztábban érzékelte a helyzetet, mint Márk, aki még mindig kapaszkodott valami régi illúzióba. Ő már rég megértette az igazságot – csakhogy ez az igazság kegyetlenebb volt annál, mint amit a férje most képes lett volna elviselni.

– Hiszen minden rendben volt… – motyogta Márk kábultan, mintha lázálomban beszélne. – Hogy juthattunk idáig?

Lilla mély levegőt vett. Tudta, hogy amit mondani készül, fájni fog.

– Márk, soha nem volt igazán rendben semmi – mondta csendesen, de határozottan. – Csak annak akartuk látni. Most egyszerűen lehullott a lepel. Nincsenek többé udvarias mosolyok, se színjáték.

Volt idő, amikor Márk eldöntötte: nem fog gyári munkásként megöregedni. Nem a kétkezi dolgozókkal volt baja – tisztelte őket, és megbecsülte a munkájukat. A gyár falaihoz kötődő emlékekkel nem tudott megbékélni.

Az apja ott hagyta az egészségét, majd egy „szükségszerű” üzemzavar során az életét is.