Lilla hamar átlátta a helyzetet, de sokáig nem akarta még ezzel is terhelni a férjét. Végül azonban nem hallgathatott tovább.

Márk döbbenten nézett rá, amikor kimondta az igazságot, de Lilla most már nem hátrált meg.

– Amióta leégett a flottánk, a rokonaid tudják, hogy nem tudsz többé úgy pénzelni mindent, mint korábban. Ezért fordultak el tőlünk – mondta csendesen, de határozottan. – És azért sem hívnak ünnepekre, mert nem számíthatnak a drága ajándékokra.

Leguggolt a férje elé, hogy a szemébe nézhessen.

– Használtak téged, Márk. A pénzed miatt tűrtek meg minket. Amint eltűnt a jólét, mi is feleslegessé váltunk.

Márk torka kiszáradt. – Azt mondtad, minden rendeződik… Akkor, ha újra lesz pénzünk, megint barátkozni akarnak majd?

– Pontosan – bólintott Lilla. – Amíg csordogál a támogatás, te vagy a legkedvesebb rokon. Ha viszont elapad a forrás, már nem is olyan fontos, hogy jelen legyél a családi asztalnál.

Keserű volt ezt belátni. De Márk nem épített volna fel egy vállalkozást, ha képtelen lenne szembenézni a valósággal. Elfogadni nehéz volt, mégis megtette.

Fél év múltán sikerült kiharcolnia a kártérítést, újraindította a céget, és lassan ismét egyenesbe jöttek. És ahogy Lilla előre megjósolta, a rokoni ölelések hirtelen újra kitárultak.

Márk azonban már más ember volt. Egyenként mindenkinek a szemébe mondta:

– Ti nem a szeretteim vagytok, hanem előleghez kötött rokonok. Amíg fizetek, család vagyok, ha nem, idegen. Inkább költöm a pénzem olyanokra, akik valóban annak tartanak, ami vagyok.

Az igazság ritkán arat sikert. A rokonság végül őt tette felelőssé minden sérelmükért. Márkot azonban ez már hidegen hagyta. Mellette állt Lilla, ott voltak a gyerekei, a vállalkozása ismét működött, és előtte állt az egész élet.