A köztük lévő harmincéves korkülönbség sem zavarta. Gábor fülig szerelmes lett, s ettől új erőre kapott: fiatalosabban öltözködött, sportolni kezdett, igyekezett lépést tartani a nála jóval fiatalabb nővel. Elhalmozta figyelemmel, ajándékokkal, pénzzel. Külön lakást bérelt neki, így Renáta végre elköltözhetett Zsuzsannától, és önálló életet kezdhetett.

— Más boldogtalanságára nem lehet tartós boldogságot építeni — figyelmeztette a nővérét Zsuzsanna.

Renáta csak legyintett.

— Te beszélsz életről? — vetette oda gúnyosan. — A saját házasságodat sem tudtad megtartani. Ne oktass ki!

Hogy még erősebben magához kösse Gábort, Renáta merész lépésre szánta el magát. Teherbe esett tőle, majd közölte: ha a férfi nem rendezi végleg a magánéletét, és nem válik el, megszakítja a terhességet, és kilép az életéből. A „rendezés” alatt természetesen azt értette, hogy Gábor feleségétől való válás után őt vegye el.

Gábor teljesen összezavarodott. Ideges volt, álmatlan éjszakák gyötörték, fejben újra és újra lejátszotta a beszélgetést, amelyet a feleségével kellett volna lefolytatnia, miközben egyre nőtt benne a félelem attól, hogy döntése mindent felborít az addigi életében.

A feszültség azonban végül nem oldódott meg. Gábor váratlanul szívrohamban hunyt el, még mielőtt bármit rendezhetett volna. A körülötte kavargó érzelmi zűrzavar, a titkolózás és a döntésképtelenség teljesen felemésztette. Renáta így egyik napról a másikra magára maradt – ígéretek nélkül, biztos jövő nélkül.

Az abortuszra már nem volt lehetőség: a terhesség a huszadik hét környékén járt. Gábor hónapokon át hitegette őt, mindig csak halogatta a választ, de esküvő sosem lett a dologból. Renátának nem maradt más út, mint világra hozni a gyermeket.

– Gyűlölöm! – kiáltotta gyakran, ajkába harapva dühében.

Zsuzsanna ilyenkor csak tanácstalanul figyelte. Nem tudta eldönteni, vajon az elhunyt férfira haragszik-e a testvére, vagy arra a kisfiúra, aki még meg sem született.

Benedek nem szeretetben nőtt fel. Anyja, Renáta, inkább tehernek tekintette, mint ajándéknak. Úgy érezte, a fiú akadályozza abban, hogy új életet kezdjen, hogy társat találjon magának. Apró hibákért is kemény szavakkal illette, sokszor ok nélkül is rászólt, s nem egyszer napokig levegőnek nézte.

Azokon a napokon, amikor Renáta tudomást sem vett róla, Benedek úgy érezte, mintha nem is létezne. Sírt esténként a párnájába, álmatlanul forgolódott, és kétségbeesetten kereste az alkalmat, hogy megszólítsa az anyját. Kérdéseket tett fel, próbált segíteni a házimunkában, sőt még azt is megjátszotta, hogy beteg, hátha akkor végre figyelmet kap. Hiába. Renáta mintha falat húzott volna maga köré, amelyen sem hang, sem könny nem jutott át.

Később új férfi lépett az életébe: Levente. Elvált volt, jó anyagi körülmények között élt, és azt ígérte, amint sikerül miskolci lakáshoz jutnia, feleségül veszi Renátát. Benedeket lekicsinylően „fiamnak” szólította, de a hangjából hiányzott minden melegség. Szigorú fegyelmet követelt, és ha a fiú nem felelt meg az elvárásainak, nem sajnálta tőle a pofonokat sem.