A lány olyan törékenynek és félénknek tűnt, hogy Leventében hirtelen erős késztetés ébredt: legszívesebben átölelte volna, és megóvta volna minden képzelt vagy valós veszélytől.

– Ugyan, igazán nincs mit – felelte könnyed udvariassággal. – Ha bárhová el kell még kísérnem, csak szóljon… – A kezét a mellkasára tette, majd játékos komolysággal meghajolt. – Szolgálatára állok, mint hűséges lovagja.

A lány felnevetett. A hangja csilingelő volt, tiszta és meglepően zenei; Levente úgy érezte, akár órákon át tudná hallgatni.

– És nem tart attól, hogy téved? – kérdezte incselkedve. – Mi van, ha egyáltalán nem is vagyok olyan kedves, mint amilyennek látszom?

– Én? Félni? – húzta ki magát teátrálisan. – Engem ebben az életben semmi sem rémít meg.

– Rendben – bólintott a lány, majd hirtelen tegezésre váltott. – Holnap, délután háromkor a belvárosban. Várj rám ott… aztán elkísérsz, ahová kell.

Egy pillanatra különös fény villant a szemében – hideg, szinte baljós csillanás. Levente ösztönösen hátrébb lépett, de mire újra ránézett, ugyanaz a szerény, bájos idegen állt előtte, akit az imént megismert.

Elment-e Levente a találkozóra? Természetesen. És semmi rossz nem történt vele – sőt. A délután igazi randevúvá kerekedett. Barangoltak a város utcáin, könnyedén beszélgettek jelentéktelen és komoly dolgokról egyaránt, végül beültek egy hangulatos kávézóba teázni. Néhány nappal később újra találkoztak, majd nem sokkal ezután Emese meghívta magához.

A lakás meglepte Leventét. A falakat avantgárd festmények borították, a sarkokban és az ajtók fölött szárított növénycsokrok lógtak.

– Ezek mire valók? – kérdezte, a füvekre mutatva.

– Ó, mindegyiknek szerepe van – magyarázta Emese lelkesen. – Ez itt a bejáratnál a rossz szem ellen véd. Az a másik a bőséget vonzza. Ez pedig a boldogságot segíti.

Levente elnevette magát.

– Most min nevetsz? – kérdezte a lány, és mintha halvány sértettség suhant volna át az arcán.

– Semmin, ne haragudj. Csak… váratlan volt – szedte össze magát gyorsan.

Emese elé tett egy csésze teát és egy szelet tortát, két kiskanállal. Levente még hozzá sem nyúlt, amikor a lány fogta az egyik kanalat, levágott egy falatot a süteményéből, megette, majd az ő csészéjéből is kortyolt egyet.

– Ez meg mi volt? – nézett rá döbbenten.

– Semmi különös. Egy apró szertartás – mosolygott sejtelmesen. – Tekintsd úgy, hogy ellenőriztem, nincs-e méreg az ételedben.

– És az eredmény?

– Nyugodtan fogyaszthatod – biccentett komolyan.

Levente menthetetlenül szerelmes lett. Folyton Emeséről beszélt Márknak, részletekbe menően, szinte rajongással.

– Te aztán tökéletes nőként fested le – nevetett Márk.

– Mert az is – felelte Levente határozottan.

– Ugyan már, ilyen nincs.

– Dehogynem. Itt van előttem a bizonyíték – mosolygott.

– És… köztetek már történt valami komolyabb?

– Még nem. Azt mondta, várnunk kell a megfelelő napig.

– Megfelelő nap? – vonta fel a szemöldökét Márk. – Na jó, inkább nem akarom tudni. Sok szerencsét, barátom!

Azon a délutánon Levente a megszokott útvonalon sétált Emese háza felé. Előre elképzelte, ahogy belép a lakásba, a lány a nyakába fonja a karját, ő pedig beletemetkezik az illatos hajába.