– Alig tudtam elmenekülni előle! – nevetett fel ingerülten Márk. – Most komolyan, miért kellene feleségül vennem? Tudsz erre bármi ésszerű magyarázatot?
Levente vállat vont.
– Nem kedveled? Nem akarsz vele lenni nap mint nap?
– Dehogynem kedvelem! – csattant fel Márk. – Csakhogy rajta kívül más lányok is tetszenek. Ráadásul az elején tisztáztuk: nem alkotunk egy párt, csak jól érezzük magunkat együtt, minden kötöttség nélkül.
– Hát… – húzta el a szót Levente. – Ismered a nőket. Ma még ezt gondolják, holnap már egészen mást.
– Akkor miért nem szólt? – fakadt ki Márk. – Miért hurcolt oda a szüleihez, és miért jelentette be, hogy megkértem a kezét? Én! Aki eszem ágában sincs megnősülni. És pont neki, akit alig néhány hónapja ismerek! – Mérgesen az asztalra csapott, majd kifújta a levegőt. – Letiltottam mindenhonnan, és megmondtam, hogy ne is próbáljon a közelembe jönni.
Réka Dóra mellett ült, tekintete elárulta, mennyire megviselték a történtek.
– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted – csóválta a fejét Dóra. – Megállapodtatok valamiben, aztán teljesen más irányba vitted az egészet…
– De hát nagyon tetszik nekem – védekezett Réka halkan. – Tényleg. Levente pedig azt mondta, van esélyem komoly kapcsolatra, mert Márk is kedvel.
– És te ezt elhitted neki? Pont Leventének? Néha az az érzésem, hogy kísérletezik Márk barátnőjelöltjein. Az egyik lánynak beadta, hogy Márk rajong a párolt káposztáért, miközben ki nem állhatja. Egy másiknak azt mesélte, hogy Márk kopaszra nyírt hajú barátnőről álmodik – és az a szerencsétlen tényleg levágatta a haját. Most meg neked adta be, hogy a legfontosabb lépés a szülőkkel való találkozás, mert Márk komolyan gondolja, csak a „imázsa” miatt nem meri feltenni a kérdést – sorolta felháborodva Dóra.
– Igen… pontosan ezt mondta – sütötte le a szemét Réka. – Azt is állította, hogy Márk kérte meg, szervezze meg az egészet. Milyen ostoba voltam… – Sóhajtott, majd kissé felemelte a fejét. – Bár talán jobb, hogy így történt. Különben éveken át vártam volna rá, miközben ő egyik lánytól a másikig ugrál.
Levente épp hazafelé tartott, amikor észrevett egy fiatal nőt a járdán. A telefonját bámulta, arckifejezése tanácstalanságot tükrözött. Ráadásul pont ott állt, ahol Leventének el kellett volna haladnia. A férfi fintorogva mérte fel a helyzetet: ha kikerüli az úttesten, könnyen összefröcskölheti a nadrágját egy elhaladó autó. Gyerekkora óta irtózott a piszkos ruhától, így ez számára kész rémálom lett volna.
Ekkor a lány körbepillantott, és megakadt a szeme Leventén. Gyors léptekkel odasietett hozzá.
– Elnézést, tudna segíteni nekem?
– Természetesen, de húzódjunk kicsit félre – felelte Levente megkönnyebbülten, örülve, hogy nem kell az útra lépnie.
Kiderült, hogy a szomszédos házat keresi, csakhogy a mobilja lemerült, így nem tudta megnézni a pontos címet. Levente udvariasan felajánlotta, hogy elkíséri. Igazi úriember módjára vezette oda.
– Nagyon köszönöm – mosolygott rá a lány hálásan, és a tekintetében egyszerre volt bizonytalanság és kedvesség, ami Leventét váratlanul megérintette. A pillanatban volt valami különös, mintha ez a rövid találkozás még folytatást ígérne.
A lány olyan törékenynek és félénknek tűnt, hogy Leventében hirtelen erős késztetés ébredt: legszívesebben átölelte volna, és megóvta volna minden képzelt vagy valós veszélytől.
– Ugyan, igazán nincs mit – felelte könnyed udvariassággal. – Ha bárhová el kell még kísérnem, csak szóljon… – A kezét a mellkasára tette, majd játékos komolysággal meghajolt. – Szolgálatára állok, mint hűséges lovagja.
A lány felnevetett. A hangja csilingelő volt, tiszta és meglepően zenei; Levente úgy érezte, akár órákon át tudná hallgatni.
– És nem tart attól, hogy téved? – kérdezte incselkedve. – Mi van, ha egyáltalán nem is vagyok olyan kedves, mint amilyennek látszom?
– Én? Félni? – húzta ki magát teátrálisan. – Engem ebben az életben semmi sem rémít meg.
– Rendben – bólintott a lány, majd hirtelen tegezésre váltott. – Holnap, délután háromkor a belvárosban. Várj rám ott… aztán elkísérsz, ahová kell.
Egy pillanatra különös fény villant a szemében – hideg, szinte baljós csillanás. Levente ösztönösen hátrébb lépett, de mire újra ránézett, ugyanaz a szerény, bájos idegen állt előtte, akit az imént megismert.
Elment-e Levente a találkozóra? Természetesen. És semmi rossz nem történt vele – sőt. A délután igazi randevúvá kerekedett. Barangoltak a város utcáin, könnyedén beszélgettek jelentéktelen és komoly dolgokról egyaránt, végül beültek egy hangulatos kávézóba teázni. Néhány nappal később újra találkoztak, majd nem sokkal ezután Emese meghívta magához.
A lakás meglepte Leventét. A falakat avantgárd festmények borították, a sarkokban és az ajtók fölött szárított növénycsokrok lógtak.
– Ezek mire valók? – kérdezte, a füvekre mutatva.
– Ó, mindegyiknek szerepe van – magyarázta Emese lelkesen. – Ez itt a bejáratnál a rossz szem ellen véd. Az a másik a bőséget vonzza. Ez pedig a boldogságot segíti.
Levente elnevette magát.
– Most min nevetsz? – kérdezte a lány, és mintha halvány sértettség suhant volna át az arcán.
– Semmin, ne haragudj. Csak… váratlan volt – szedte össze magát gyorsan.
Emese elé tett egy csésze teát és egy szelet tortát, két kiskanállal. Levente még hozzá sem nyúlt, amikor a lány fogta az egyik kanalat, levágott egy falatot a süteményéből, megette, majd az ő csészéjéből is kortyolt egyet.
– Ez meg mi volt? – nézett rá döbbenten.
– Semmi különös. Egy apró szertartás – mosolygott sejtelmesen. – Tekintsd úgy, hogy ellenőriztem, nincs-e méreg az ételedben.
– És az eredmény?
– Nyugodtan fogyaszthatod – biccentett komolyan.
Levente menthetetlenül szerelmes lett. Folyton Emeséről beszélt Márknak, részletekbe menően, szinte rajongással.
– Te aztán tökéletes nőként fested le – nevetett Márk.
– Mert az is – felelte Levente határozottan.
– Ugyan már, ilyen nincs.
– Dehogynem. Itt van előttem a bizonyíték – mosolygott.
– És… köztetek már történt valami komolyabb?
– Még nem. Azt mondta, várnunk kell a megfelelő napig.
– Megfelelő nap? – vonta fel a szemöldökét Márk. – Na jó, inkább nem akarom tudni. Sok szerencsét, barátom!
Azon a délutánon Levente a megszokott útvonalon sétált Emese háza felé. Előre elképzelte, ahogy belép a lakásba, a lány a nyakába fonja a karját, ő pedig beletemetkezik az illatos hajába.
– Nézd csak, ott megy! – hallotta, amint két idős asszony suttogva összesúg a ház előtt. – A boszorkányhoz tart.
– Újabb udvarlót hálózott be – jegyezte meg a másik. – Gyorsan dolgozik.
– Pszt! Meghallja…
Levente bosszús pillantást vetett rájuk. Már a nyelvén volt egy csípős megjegyzés, de végül egyetlen szó sem jutott eszébe, így inkább hallgatva továbbindult a bejárat felé.
Végül nem szólt vissza az asszonyoknak. Egy szó sem jött a nyelvére, így inkább benyomta a kaput, és belépett a lépcsőház hűvös félhomályába.
– Micsoda képtelenség… boszorkány? Emese? Ugyan már! – morogta magában.
A lift egyenletes zúgással kapaszkodott fel az ötödik emeletig, majd csilingelve tárta ki az ajtaját. Levente csengetett. Amikor Emese ajtót nyitott, a férfi gondolkodás nélkül magához húzta, és mélyen beszívta a jól ismert, édeskés illatot, amely mindig megnyugtatta.
Látszólag minden a megszokott rendben zajlott. Talán épp ez a természetesség kezdte nyugtalanítani. Emese – ahogy mindig – előbb beleharapott az ételébe, mielőtt elé tette volna. A teába is a szokásos mozdulattal szórt valamilyen szárított levelet, majd halkan motyogott valamit a csésze fölött. Ezerszer látta már ezt, mégis most furcsa szorítás jelent meg a mellkasában, a szíve vadul kalapált.
Boszorkány… boszorkány… lüktetett a fejében.
– Mondd csak, Emese… tulajdonképpen mivel foglalkozol mostanában? – kérdezte hirtelen.
– Sok mindennel – felelte könnyedén. – Kérsz egy sütit? Mindegyikben van egy kis cetli, ami megjósolja, mi vár rád.
Mosolygott.
Levente legszívesebben nemet mondott volna, ám Emese egyetlen szóval válaszolt:
– Vegyél.
A hangja lágy volt, mégis ellentmondást nem tűrő. Elé tolta a tányért, rajta egy halom apró süteménnyel, és mélyen a szemébe nézett. Levente akkor észrevette, mintha sárgás fény villant volna a nő tekintetében. A következő pillanatban azt érezte, hogy a keze önálló életre kel: ujjai már nyúltak is az egyik süti után. Próbálta visszatartani a mozdulatot, de mintha valami láthatatlan erő irányítaná.
Jó fiú.
Nem hallotta a szavakat – inkább úgy tűnt, mintha a gondolatai közé ékelődtek volna.
– Miért nem eszel? – kérdezte Emese.
Levente összerezzent. Már percek óta ott ült a süteménnyel a kezében. Az egyik oldalából hiányzott egy falat – bizonyára Emese kóstolta meg, ahogy mindig.
– A reklámügynökség mellett festek is – hallotta a nő hangját, mintha távolról érkezne. – Látod a képeket a falakon? Mind az enyém.
Levente megrázta a fejét, és letette a sütit az asztalra.
– Mi történt velem az előbb? Kikapcsoltam? – töprengett zavartan.
– És azok a növények… – folytatta bizonytalanul. – Mesélted, mi mire való, de ki tanított meg gyűjteni őket?
– A nagymamám – felelte Emese természetesen. – Gyógyfüves asszony volt.
– Gyógyfüves? – húzta fel a szemöldökét Levente.
– Igen. Persze akadtak, akik mindenféle szerelmi varázslatokat kértek tőle, de ugyan már… a huszonegyedik században élünk. Az emberek tudják, hogy ezek csak mesék – nevetett fel.
– Akkor ő… – Levente tétovázott, de Emese finoman közbevágott:
– Füvesasszony. Semmi több.
– És biztosan csak gyógynövényekkel foglalkozott? – kérdezte mégis, bár maga sem tudta, miért erőlteti.
– Levente, miért ilyen fontos ez neked? Gyere, mutatok valamit – állt fel Emese, és elindult kifelé a konyhából.
Levente azonban nem követte azonnal. Régóta tudta, melyik szekrényből veszi elő a különféle csomagokat és üvegcséket. Most hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy belenézzen. Egy gyors mozdulattal kitárta az ajtót.
Bent számtalan apró befőttesüveg sorakozott katonás rendben. Mindegyiken gondosan megírt címke. Némelyik felirat fekete tintával készült, néhányat viszont vörös színnel jelöltek meg, mintha külön figyelmeztetés lenne rajtuk. A látványtól kirázta a hideg.
A tekintetét azonban nem a sok üvegcsére ragasztotta leginkább a kíváncsiság, hanem az egyik címkére, amely vörös tintával volt megjelölve. Közelebb hajolt, és amikor kibetűzte a feliratot – „denevér” –, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Egy pillanat alatt visszacsapta a szekrény ajtaját.
– Levente, merre vagy? – szólt ki Emese a szobából.
A fiú legszívesebben azonnal elrohant volna. Nem egyszerűen távozni akart, hanem fejvesztve menekülni, minél messzebb ettől a lakástól. Mégis erőt vett magán, és visszalépett a nappaliba.
– Gyere csak, mutatok valamit – intett Emese a kanapé felé.
Levente odanézett. A heverőn két kézzel varrt baba feküdt. Az egyik menyasszonyi ruhát viselt, a másik öltönyre emlékeztető apró ruhácskát.
Kiszáradt a szája.
– Tetszenek? Ugye, milyen szépek? – kérdezte a lány ártatlan hangon.
– Ez… ez mi akar lenni? – remegett meg Levente hangja. – Rólunk mintáztad őket? – A gyomra görcsbe rándult. – Ez valami vudubaba, igaz? Így irányítasz engem? – tört ki belőle. Eszébe jutott a sütemény, amit nem akart megenni, mégis megtette. – Te beteg vagy! Teljesen őrült! Boszorkány! – kiáltotta.
Sarkon fordult, és kiviharzott az előszobába. Menekülés közben összeütközött egy székkel, majd a komód sarkába verte a csípőjét. Emese nevetése követte; Levente fülében baljós, kárörvendő kacajnak tűnt. Már majdnem elérte a bejárati ajtót, amikor hirtelen bevillant: a vőlegénybaba nem maradhat itt. Nem hagyhatja Emesénél.
Visszarohant a nappaliba, felkapta a kis figurát a kanapéról, és újra az ajtó felé sprintelt. Csak akkor mert megállni, amikor már kiért az utcára, és futva maga mögött hagyott egy egész háztömböt. Lihegve tapogatta végig magát: pénztárca, telefon, minden nála volt. Még a cipője és a kabátja is rajta volt – a lábbelije ugyan csupa sár lett, de abban a percben hálás volt, hogy nem papucsban rohant ki, és semmi sem kényszeríti vissza abba a hátborzongató lakásba.
Néhány nappal később Réka lépett oda hozzá az egyetemen.
– Na, hogy halad a nagy kísérlet, professzor úr? – kérdezte félmosollyal.
– Miféle kísérlet? – vonta össze a szemöldökét Levente. Azóta is zaklatott volt Emese miatt, és most minden gesztusban rejtett szándékot sejtett. Réka is gyanúsnak tűnt neki, bár nem tudta volna megmondani, miért.
– Semmi különös. Csak átadnék valamit – mondta a lány, és a táskájába nyúlt.
– Mit? – csattant fel a fiú élesebben, mint szerette volna.
Réka lassan kihúzott egy apró zacskót, majd kibontotta. Egy félig megrágott keksz került elő belőle. Pontosan az a darab.
– Na, milyen érzés volt kísérleti nyúlnak lenni? – nézett rá jelentőségteljesen. – Remélem, levontad a tanulságot.
Levente ajkára csípős válasz kívánkozott, de végül lenyelte a szavakat. Megfordult, és szó nélkül elsétált.
Ha akkor hátrapillant, láthatta volna, hogy Márk odalép Rékához.
– Mit gondolsz, sikerült megnevelni? – kérdezte halkan.
– Bízom benne – felelte a lány. – Emese igazán kitett magáért. És a padon üldögélő nagymamák is remekül játszották a szerepüket.
– A speciális effektekről nem is beszélve – vigyorgott Márk.
– Igen… úgy tűnik, ütős csapat vagyunk – biccentett Réka elégedetten.
– Mit szólsz, sétáljunk egyet ma este? – vetette fel a fiú.
– Csak úgy, kettesben romantikázni? – kérdezte Réka élcelődve. – Nem, köszönöm. Az efféle kapcsolatokból most nem kérek – rázta meg a fejét.
– És ha azt mondom, ez most tényleg egy igazi randi lenne? – komolyodott el Márk hangja.
– Akkor mondd.
– Mondom.
Összenéztek, és egyszerre nevettek fel.
