– Nézd csak, ott megy! – hallotta, amint két idős asszony suttogva összesúg a ház előtt. – A boszorkányhoz tart.

– Újabb udvarlót hálózott be – jegyezte meg a másik. – Gyorsan dolgozik.

– Pszt! Meghallja…

Levente bosszús pillantást vetett rájuk. Már a nyelvén volt egy csípős megjegyzés, de végül egyetlen szó sem jutott eszébe, így inkább hallgatva továbbindult a bejárat felé.

Végül nem szólt vissza az asszonyoknak. Egy szó sem jött a nyelvére, így inkább benyomta a kaput, és belépett a lépcsőház hűvös félhomályába.

– Micsoda képtelenség… boszorkány? Emese? Ugyan már! – morogta magában.

A lift egyenletes zúgással kapaszkodott fel az ötödik emeletig, majd csilingelve tárta ki az ajtaját. Levente csengetett. Amikor Emese ajtót nyitott, a férfi gondolkodás nélkül magához húzta, és mélyen beszívta a jól ismert, édeskés illatot, amely mindig megnyugtatta.

Látszólag minden a megszokott rendben zajlott. Talán épp ez a természetesség kezdte nyugtalanítani. Emese – ahogy mindig – előbb beleharapott az ételébe, mielőtt elé tette volna. A teába is a szokásos mozdulattal szórt valamilyen szárított levelet, majd halkan motyogott valamit a csésze fölött. Ezerszer látta már ezt, mégis most furcsa szorítás jelent meg a mellkasában, a szíve vadul kalapált.

Boszorkány… boszorkány… lüktetett a fejében.

– Mondd csak, Emese… tulajdonképpen mivel foglalkozol mostanában? – kérdezte hirtelen.

– Sok mindennel – felelte könnyedén. – Kérsz egy sütit? Mindegyikben van egy kis cetli, ami megjósolja, mi vár rád.

Mosolygott.

Levente legszívesebben nemet mondott volna, ám Emese egyetlen szóval válaszolt:

– Vegyél.

A hangja lágy volt, mégis ellentmondást nem tűrő. Elé tolta a tányért, rajta egy halom apró süteménnyel, és mélyen a szemébe nézett. Levente akkor észrevette, mintha sárgás fény villant volna a nő tekintetében. A következő pillanatban azt érezte, hogy a keze önálló életre kel: ujjai már nyúltak is az egyik süti után. Próbálta visszatartani a mozdulatot, de mintha valami láthatatlan erő irányítaná.

Jó fiú.

Nem hallotta a szavakat – inkább úgy tűnt, mintha a gondolatai közé ékelődtek volna.

– Miért nem eszel? – kérdezte Emese.

Levente összerezzent. Már percek óta ott ült a süteménnyel a kezében. Az egyik oldalából hiányzott egy falat – bizonyára Emese kóstolta meg, ahogy mindig.

– A reklámügynökség mellett festek is – hallotta a nő hangját, mintha távolról érkezne. – Látod a képeket a falakon? Mind az enyém.

Levente megrázta a fejét, és letette a sütit az asztalra.

– Mi történt velem az előbb? Kikapcsoltam? – töprengett zavartan.

– És azok a növények… – folytatta bizonytalanul. – Mesélted, mi mire való, de ki tanított meg gyűjteni őket?

– A nagymamám – felelte Emese természetesen. – Gyógyfüves asszony volt.

– Gyógyfüves? – húzta fel a szemöldökét Levente.

– Igen. Persze akadtak, akik mindenféle szerelmi varázslatokat kértek tőle, de ugyan már… a huszonegyedik században élünk. Az emberek tudják, hogy ezek csak mesék – nevetett fel.

– Akkor ő… – Levente tétovázott, de Emese finoman közbevágott:

– Füvesasszony. Semmi több.