– És biztosan csak gyógynövényekkel foglalkozott? – kérdezte mégis, bár maga sem tudta, miért erőlteti.

– Levente, miért ilyen fontos ez neked? Gyere, mutatok valamit – állt fel Emese, és elindult kifelé a konyhából.

Levente azonban nem követte azonnal. Régóta tudta, melyik szekrényből veszi elő a különféle csomagokat és üvegcséket. Most hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy belenézzen. Egy gyors mozdulattal kitárta az ajtót.

Bent számtalan apró befőttesüveg sorakozott katonás rendben. Mindegyiken gondosan megírt címke. Némelyik felirat fekete tintával készült, néhányat viszont vörös színnel jelöltek meg, mintha külön figyelmeztetés lenne rajtuk. A látványtól kirázta a hideg.

A tekintetét azonban nem a sok üvegcsére ragasztotta leginkább a kíváncsiság, hanem az egyik címkére, amely vörös tintával volt megjelölve. Közelebb hajolt, és amikor kibetűzte a feliratot – „denevér” –, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Egy pillanat alatt visszacsapta a szekrény ajtaját.

– Levente, merre vagy? – szólt ki Emese a szobából.

A fiú legszívesebben azonnal elrohant volna. Nem egyszerűen távozni akart, hanem fejvesztve menekülni, minél messzebb ettől a lakástól. Mégis erőt vett magán, és visszalépett a nappaliba.

– Gyere csak, mutatok valamit – intett Emese a kanapé felé.

Levente odanézett. A heverőn két kézzel varrt baba feküdt. Az egyik menyasszonyi ruhát viselt, a másik öltönyre emlékeztető apró ruhácskát.

Kiszáradt a szája.

– Tetszenek? Ugye, milyen szépek? – kérdezte a lány ártatlan hangon.

– Ez… ez mi akar lenni? – remegett meg Levente hangja. – Rólunk mintáztad őket? – A gyomra görcsbe rándult. – Ez valami vudubaba, igaz? Így irányítasz engem? – tört ki belőle. Eszébe jutott a sütemény, amit nem akart megenni, mégis megtette. – Te beteg vagy! Teljesen őrült! Boszorkány! – kiáltotta.

Sarkon fordult, és kiviharzott az előszobába. Menekülés közben összeütközött egy székkel, majd a komód sarkába verte a csípőjét. Emese nevetése követte; Levente fülében baljós, kárörvendő kacajnak tűnt. Már majdnem elérte a bejárati ajtót, amikor hirtelen bevillant: a vőlegénybaba nem maradhat itt. Nem hagyhatja Emesénél.

Visszarohant a nappaliba, felkapta a kis figurát a kanapéról, és újra az ajtó felé sprintelt. Csak akkor mert megállni, amikor már kiért az utcára, és futva maga mögött hagyott egy egész háztömböt. Lihegve tapogatta végig magát: pénztárca, telefon, minden nála volt. Még a cipője és a kabátja is rajta volt – a lábbelije ugyan csupa sár lett, de abban a percben hálás volt, hogy nem papucsban rohant ki, és semmi sem kényszeríti vissza abba a hátborzongató lakásba.

Néhány nappal később Réka lépett oda hozzá az egyetemen.

– Na, hogy halad a nagy kísérlet, professzor úr? – kérdezte félmosollyal.

– Miféle kísérlet? – vonta össze a szemöldökét Levente. Azóta is zaklatott volt Emese miatt, és most minden gesztusban rejtett szándékot sejtett. Réka is gyanúsnak tűnt neki, bár nem tudta volna megmondani, miért.

– Semmi különös. Csak átadnék valamit – mondta a lány, és a táskájába nyúlt.

– Mit? – csattant fel a fiú élesebben, mint szerette volna.

Réka lassan kihúzott egy apró zacskót, majd kibontotta. Egy félig megrágott keksz került elő belőle. Pontosan az a darab.

– Na, milyen érzés volt kísérleti nyúlnak lenni? – nézett rá jelentőségteljesen. – Remélem, levontad a tanulságot.

Levente ajkára csípős válasz kívánkozott, de végül lenyelte a szavakat. Megfordult, és szó nélkül elsétált.

Ha akkor hátrapillant, láthatta volna, hogy Márk odalép Rékához.

– Mit gondolsz, sikerült megnevelni? – kérdezte halkan.

– Bízom benne – felelte a lány. – Emese igazán kitett magáért. És a padon üldögélő nagymamák is remekül játszották a szerepüket.

– A speciális effektekről nem is beszélve – vigyorgott Márk.

– Igen… úgy tűnik, ütős csapat vagyunk – biccentett Réka elégedetten.

– Mit szólsz, sétáljunk egyet ma este? – vetette fel a fiú.

– Csak úgy, kettesben romantikázni? – kérdezte Réka élcelődve. – Nem, köszönöm. Az efféle kapcsolatokból most nem kérek – rázta meg a fejét.

– És ha azt mondom, ez most tényleg egy igazi randi lenne? – komolyodott el Márk hangja.

– Akkor mondd.

– Mondom.

Összenéztek, és egyszerre nevettek fel.