– Gábor rohant be először! Ő hajtotta ki a lovakat, a saját szememmel láttam! – kiabálta Benedek a többieknek. – Láttam, ahogy az állatok kivágtattak. Már a kapunál voltam, amikor bent leszakadt a gerenda. De ő… ő már nem jött ki.

Az istálló feketén füstölgött, a levegő pernyével telt meg. Az emberek némán, összetorlódva álltak a romok előtt, senki nem mert megszólalni. Ekkor érkezett meg Nóra is. Valaki elszaladt hozzá a hírrel, hogy a férje bennégett az égő épületben.

– Nem igaz! Ez nem lehet igaz! – tört fel belőle a sikoly, ahogy a tömeghez rohant. – Csak őt ne… Istenem, könyörgöm, éljen!

A falubeliek lesütött szemmel álltak, nem tudtak mit mondani. Nóra a még mindig parázsló gerendákat nézte, tekintete üres volt, könny nem csordult ki a szeméből, csak a rettegés ült az arcán.

– Ne őt… csak Gábort ne…

Valaki vizet nyomott a kezébe. Amikor ivott pár kortyot, hirtelen kitört belőle a zokogás. A felismerés súlya akkor zuhant rá igazán.

– Gábor… hogy történhetett ez? Mit kezdünk most Leventével nélküled?

A falu egészségügyi dolgozója próbálta csillapítani, nyugtatót adott neki. Amikor valamelyest megnyugodott, hazakísérték. A kapu előtt ott állt hároméves kisfia, Levente, és makacsul várta az apját, nem értve semmit a történtekből.

Nórának borzalmas megpróbáltatás volt a temetés. A koporsó zárva maradt, így búcsúzott el attól az embertől, akivel az életét tervezte. A szertartás után gyakran kijárt a temetőbe a kisfiával. Hosszan állt Gábor sírjánál, és újra meg újra elmesélte Leventének, milyen bátor, tisztaszívű ember volt az édesapja.

Nem ment férjhez többé. Egyedül nevelte fel a fiát, minden erejét beleadva. Levente az iskola elvégzése után sem hagyta el a falut – nem volt szíve magára hagyni az édesanyját.

A szomszédban lakó Erika csinos asszony volt, de éles nyelvű és indulatos természetű. Könnyen megbántott másokat, sokszor meggondolatlanul beszélt. A férje hasonlóan kemény ember volt, és amikor ivott, gyakran veszekedésbe torkollott az este. Erikának három gyermeke született: egy lánya és két fia. Úgy éltek, mint a faluban a legtöbben, szerényen, sok munkával.

Negyvenöt éves korában ő is megözvegyült; a férje szívrohamban hunyt el. Amikor a gyerekei kirepültek a házból, egyre jobban ránehezedett az üresség. Nem értette, miért nem járnak haza gyakrabban. Csendben irigykedett Nórára, aki együtt élt Leventével és annak feleségével, Rékával. Az udvarukról már az unoka vidám kacagása hallatszott.

– Bezzeg Nórának könnyű – morogta magában Erika. – A családja körülötte van, az enyémek meg szétszéledtek… – és a keserűség napról napra erősödött benne.

A keserűség lassan megmérgezte Erika mindennapjait. Úgy érezte, a gyerekei hálátlanul hátat fordítottak neki. „Felneveltem őket, etettem, ruháztam, mindenem rájuk áldoztam – most meg mintha nem is léteznék számukra” – zakatolt benne újra és újra. Nem tudta elfogadni, hogy saját életet kezdtek, és nem rohannak haza minden hétvégén.

A faluban sem övezte különösebb megbecsülés. Nyers modora és csípős nyelve miatt sokan inkább elkerülték. Leggyakrabban Nórával és annak fiával, Leventével akadt össze.