Leventének egy régi terepjárója volt, amivel naponta hazaugrott ebédelni. A kocsit rendszerint a saját kapujuk előtt hagyta, de amikor megfordult, előfordult, hogy a kerék hozzáért Erika háza előtti füves sávhoz. Nem akarta minden alkalommal kitárni a nagykaput és beállni az udvarra – ott volt a kút is, szűk volt a hely, körülményes lett volna a manőver, ráadásul alig háromnegyed óra múlva már indult vissza dolgozni.

Ha Erika észrevette, hogy a fű kissé megtaposódott a kerítése mentén, azonnal átviharzott Nóráékhoz.

– Levente! Hányszor mondjam még, ne taposd le a füvet a házam előtt! – kiabálta, és olyan sértő szavakat vágott hozzájuk, hogy Réka füle is belepirult.

Nóra sosem állt bele a vitába. Levente és Réka inkább lenyelték a sértéseket, csak hogy ne fajuljon tovább a dolog.

Amikor azonban megszülettek a gyerekek, és az unokák már önfeledten szaladgáltak az utcán, újabb ok kínálkozott a zsörtölődésre. A kisfiúk nevetve kergetőztek a házak előtt, néha más gyerekek is csatlakoztak hozzájuk.

Erika ezt sem hagyta szó nélkül. Dühösen átlépett a szomszéd portára.

– Réka! Miért nem figyelsz rájuk? Állandóan az én kapum előtt játszanak, hangoskodnak, és még a cukorkapapírt is ott hagyják! – zúdította rá a szemrehányást.

Mindig talált valamit, amiért morgolódhatott. Saját gyermekeivel is szigorú és örökké elégedetlen volt – talán ezért is siettek olyan messzire tőle.

Egy délután aztán elszakadt nála a cérna. Meglátta Levente fiait a kapuja közelében, bement a kertbe, letépett egy csokor csalánt, és haragjában végigcsapkodta vele a két gyereket. A fiúk sírva rohantak haza, éppen Nóra volt otthon; Levente és Réka dolgoztak.

Amikor meghallotta, mi történt, Nóra nem tudta magában tartani a felháborodását. Átment Erika udvarára.

– Miért verted meg csalánnal az unokáimat? Sírtak szegények! Ennyire zavar, hogy a kapud előtt játszottak? – kérdezte remegő hangon.

– Akkor ne jöjjenek oda! Lármáznak és kitapossák a füvet! – csattant fel Erika.

Nóra arca elvörösödött.

– Akkor nője be az egészet a gaz, ha ennyire félted! – mondta indulatosan, majd sarkon fordult.

Erika kecskét és néhány juhot tartott az udvarán. Nem sokkal a veszekedés után azonban különös dolog történt: a kecskéje egyik napról a másikra megbetegedett, és rövid időn belül elpusztult.

A kecske pusztulása után nem sokkal a juhokkal is baj történt: előbb az egyik, majd rövidesen a másik is megbetegedett, és egyikük sem élte túl. Amikor Nóra értesült róla, különös nyugtalanság fogta el. Hiába próbálta hessegetni a gondolatot, újra meg újra eszébe jutott az a dühös mondata. Mi van, ha az indulatos szavai valamiképp visszahullottak Erikára?

Erika azonban a faluban senkinek sem mutatta, mennyire megviseli az állatok elvesztése. Ha szóba került, csak legyintett.

– Öregszem már, nem nekem való ez a sok gondozás – mondogatta. – Talán így akarta a Jóisten, elvette tőlem, ami túl nagy teher lett volna.

Hetvenegy éves volt akkor. Az udvar lassan elvadult, a kerítés mentén gaz burjánzott, a ház fala is egyre omladozóbb képet mutatott. Levente nem haragudott rá a korábbi civódások miatt. Sőt, amikor tehette, segített neki: tűzifát hozott, sőt fel is aprította a hasábokat Erika portáján. Az asszony szűkszavúan, kissé feszengve köszönte meg.