«Akkor nője be az egészet a gaz, ha ennyire félted!» — Nóra indulatosan
Bűnös, meggondolatlan szavaim örökre gyötörnek
Nóra és Erika egész életükben egymás szomszédságában éltek. Mindketten a szülői házban maradtak, ott alapítottak családot is, ám a gyerekkori barátságuk az évek során lassan elhalványult. Kislányként még együtt játszottak, közösen jártak iskolába, de ahogy felnőttek, rá kellett döbbenniük, mennyire különböző természetűek.
Most Nóra már nyolcvanéves. Az ablakból figyeli, ahogy bontani kezdik Erika régi házát. A szomszédasszony hetvenkét évesen hunyt el. Az épület megviselt állapotban volt; egy lakatlan ház hamar pusztulásnak indul, ha nincs, aki gondját viselje. Ez az otthon nyolc esztendeje állt üresen, gazda és felügyelet nélkül. Bár Erika három gyermeket nevelt fel, mindannyian az ország távoli vidékein telepedtek le, és csak ritkán látogattak haza.
Nóra fiatal korában kedves, csinos teremtés volt. A falubeli Gáborhoz ment feleségül, aki éppoly jószívű és figyelmes ember hírében állt. Mély szeretet kötötte össze őket. Nóra néha magában így fohászkodott:
– Mennyire szeretem a férjemet! Az én Gáborom a legjobb ember a világon. Hálás vagyok neked, Istenem, ezért az ajándékért. Olyan boldogok vagyunk együtt, hogy néha szinte félek, nehogy elirigyeljék tőlünk ezt az érzést.
Érzelmeiket nem vitték a kirakatba, mások előtt visszafogottak maradtak, otthon azonban gyengéden fordultak egymás felé. Megszületett a fiuk, Levente, akiben mindketten rajongásig szerelmesek voltak; a fiú szinte megszólalásig hasonlított az apjára. Nóra szeretettel gondoskodott a „férfiacskáiról”, ahogyan tréfásan nevezte őket.
A sors azonban másképp rendelkezett. Egy forró, száraz nyári napon hatalmas vihar kerekedett. A villám belecsapott a termelőszövetkezet istállójába, ahol a lovakat tartották. Gábor éppen a közelben tartózkodott. A tető lángra kapott, alatta frissen betakarított, csontszáraz széna hevert.
Amint észrevette a felcsapó tüzet, habozás nélkül az istálló felé rohant. A környéken még senki nem volt a falubeliek közül.
– Elégnek a lovak! – villant át az agyán, és már be is rontott az épületbe.
Egymás után tárta ki az állások ajtaját, terelte kifelé az állatokat. Némelyik rémülten ellenkezett, mások vadul vágtattak ki, menekülve a lángok elől. Úgy tűnt, minden boxot kinyitott, ám az istálló végében néhány ló pánikba esve a falhoz lapult. Füst gomolygott mindenütt, szikrák pattogtak a levegőben, és az egyik tartógerenda nagy robajjal lezuhant. Gábor ekkor belátta, hogy neki is menekülnie kell. Néhány állat bent maradt, de már alig látott valamit a sűrű füsttől, ahogy a kijárat felé tapogatózott. Ekkor megreccsent fölötte a második gerenda is, baljós előjellel jelezve, hogy az épület bármelyik pillanatban összeroskadhat.
A következő pillanatban a második gerenda is leszakadt, és egyenesen ráomlott. Gábor bent rekedt az istállóban.
Odakint közben kitört a zűrzavar. A falubeliek vödrökkel rohangáltak, kiabáltak egymásnak, próbálták menteni, ami még menthető. Nemsokára befutott a régi, rozsdafoltos tűzoltóautó is, de mire a tömlőket lecsavarták és vizet engedtek rá, az épület fele már lángok martaléka lett.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz