Nóra és Erika egész életükben egymás szomszédságában éltek. Mindketten a szülői házban maradtak, ott alapítottak családot is, ám a gyerekkori barátságuk az évek során lassan elhalványult. Kislányként még együtt játszottak, közösen jártak iskolába, de ahogy felnőttek, rá kellett döbbenniük, mennyire különböző természetűek.
Most Nóra már nyolcvanéves. Az ablakból figyeli, ahogy bontani kezdik Erika régi házát. A szomszédasszony hetvenkét évesen hunyt el. Az épület megviselt állapotban volt; egy lakatlan ház hamar pusztulásnak indul, ha nincs, aki gondját viselje. Ez az otthon nyolc esztendeje állt üresen, gazda és felügyelet nélkül. Bár Erika három gyermeket nevelt fel, mindannyian az ország távoli vidékein telepedtek le, és csak ritkán látogattak haza.
Nóra fiatal korában kedves, csinos teremtés volt. A falubeli Gáborhoz ment feleségül, aki éppoly jószívű és figyelmes ember hírében állt. Mély szeretet kötötte össze őket. Nóra néha magában így fohászkodott:
– Mennyire szeretem a férjemet! Az én Gáborom a legjobb ember a világon. Hálás vagyok neked, Istenem, ezért az ajándékért. Olyan boldogok vagyunk együtt, hogy néha szinte félek, nehogy elirigyeljék tőlünk ezt az érzést.
Érzelmeiket nem vitték a kirakatba, mások előtt visszafogottak maradtak, otthon azonban gyengéden fordultak egymás felé. Megszületett a fiuk, Levente, akiben mindketten rajongásig szerelmesek voltak; a fiú szinte megszólalásig hasonlított az apjára. Nóra szeretettel gondoskodott a „férfiacskáiról”, ahogyan tréfásan nevezte őket.
A sors azonban másképp rendelkezett. Egy forró, száraz nyári napon hatalmas vihar kerekedett. A villám belecsapott a termelőszövetkezet istállójába, ahol a lovakat tartották. Gábor éppen a közelben tartózkodott. A tető lángra kapott, alatta frissen betakarított, csontszáraz széna hevert.
Amint észrevette a felcsapó tüzet, habozás nélkül az istálló felé rohant. A környéken még senki nem volt a falubeliek közül.
– Elégnek a lovak! – villant át az agyán, és már be is rontott az épületbe.
Egymás után tárta ki az állások ajtaját, terelte kifelé az állatokat. Némelyik rémülten ellenkezett, mások vadul vágtattak ki, menekülve a lángok elől. Úgy tűnt, minden boxot kinyitott, ám az istálló végében néhány ló pánikba esve a falhoz lapult. Füst gomolygott mindenütt, szikrák pattogtak a levegőben, és az egyik tartógerenda nagy robajjal lezuhant. Gábor ekkor belátta, hogy neki is menekülnie kell. Néhány állat bent maradt, de már alig látott valamit a sűrű füsttől, ahogy a kijárat felé tapogatózott. Ekkor megreccsent fölötte a második gerenda is, baljós előjellel jelezve, hogy az épület bármelyik pillanatban összeroskadhat.
A következő pillanatban a második gerenda is leszakadt, és egyenesen ráomlott. Gábor bent rekedt az istállóban.
Odakint közben kitört a zűrzavar. A falubeliek vödrökkel rohangáltak, kiabáltak egymásnak, próbálták menteni, ami még menthető. Nemsokára befutott a régi, rozsdafoltos tűzoltóautó is, de mire a tömlőket lecsavarták és vizet engedtek rá, az épület fele már lángok martaléka lett.
– Gábor rohant be először! Ő hajtotta ki a lovakat, a saját szememmel láttam! – kiabálta Benedek a többieknek. – Láttam, ahogy az állatok kivágtattak. Már a kapunál voltam, amikor bent leszakadt a gerenda. De ő… ő már nem jött ki.
Az istálló feketén füstölgött, a levegő pernyével telt meg. Az emberek némán, összetorlódva álltak a romok előtt, senki nem mert megszólalni. Ekkor érkezett meg Nóra is. Valaki elszaladt hozzá a hírrel, hogy a férje bennégett az égő épületben.
– Nem igaz! Ez nem lehet igaz! – tört fel belőle a sikoly, ahogy a tömeghez rohant. – Csak őt ne… Istenem, könyörgöm, éljen!
A falubeliek lesütött szemmel álltak, nem tudtak mit mondani. Nóra a még mindig parázsló gerendákat nézte, tekintete üres volt, könny nem csordult ki a szeméből, csak a rettegés ült az arcán.
– Ne őt… csak Gábort ne…
Valaki vizet nyomott a kezébe. Amikor ivott pár kortyot, hirtelen kitört belőle a zokogás. A felismerés súlya akkor zuhant rá igazán.
– Gábor… hogy történhetett ez? Mit kezdünk most Leventével nélküled?
A falu egészségügyi dolgozója próbálta csillapítani, nyugtatót adott neki. Amikor valamelyest megnyugodott, hazakísérték. A kapu előtt ott állt hároméves kisfia, Levente, és makacsul várta az apját, nem értve semmit a történtekből.
Nórának borzalmas megpróbáltatás volt a temetés. A koporsó zárva maradt, így búcsúzott el attól az embertől, akivel az életét tervezte. A szertartás után gyakran kijárt a temetőbe a kisfiával. Hosszan állt Gábor sírjánál, és újra meg újra elmesélte Leventének, milyen bátor, tisztaszívű ember volt az édesapja.
Nem ment férjhez többé. Egyedül nevelte fel a fiát, minden erejét beleadva. Levente az iskola elvégzése után sem hagyta el a falut – nem volt szíve magára hagyni az édesanyját.
A szomszédban lakó Erika csinos asszony volt, de éles nyelvű és indulatos természetű. Könnyen megbántott másokat, sokszor meggondolatlanul beszélt. A férje hasonlóan kemény ember volt, és amikor ivott, gyakran veszekedésbe torkollott az este. Erikának három gyermeke született: egy lánya és két fia. Úgy éltek, mint a faluban a legtöbben, szerényen, sok munkával.
Negyvenöt éves korában ő is megözvegyült; a férje szívrohamban hunyt el. Amikor a gyerekei kirepültek a házból, egyre jobban ránehezedett az üresség. Nem értette, miért nem járnak haza gyakrabban. Csendben irigykedett Nórára, aki együtt élt Leventével és annak feleségével, Rékával. Az udvarukról már az unoka vidám kacagása hallatszott.
– Bezzeg Nórának könnyű – morogta magában Erika. – A családja körülötte van, az enyémek meg szétszéledtek… – és a keserűség napról napra erősödött benne.
A keserűség lassan megmérgezte Erika mindennapjait. Úgy érezte, a gyerekei hálátlanul hátat fordítottak neki. „Felneveltem őket, etettem, ruháztam, mindenem rájuk áldoztam – most meg mintha nem is léteznék számukra” – zakatolt benne újra és újra. Nem tudta elfogadni, hogy saját életet kezdtek, és nem rohannak haza minden hétvégén.
A faluban sem övezte különösebb megbecsülés. Nyers modora és csípős nyelve miatt sokan inkább elkerülték. Leggyakrabban Nórával és annak fiával, Leventével akadt össze.
Leventének egy régi terepjárója volt, amivel naponta hazaugrott ebédelni. A kocsit rendszerint a saját kapujuk előtt hagyta, de amikor megfordult, előfordult, hogy a kerék hozzáért Erika háza előtti füves sávhoz. Nem akarta minden alkalommal kitárni a nagykaput és beállni az udvarra – ott volt a kút is, szűk volt a hely, körülményes lett volna a manőver, ráadásul alig háromnegyed óra múlva már indult vissza dolgozni.
Ha Erika észrevette, hogy a fű kissé megtaposódott a kerítése mentén, azonnal átviharzott Nóráékhoz.
– Levente! Hányszor mondjam még, ne taposd le a füvet a házam előtt! – kiabálta, és olyan sértő szavakat vágott hozzájuk, hogy Réka füle is belepirult.
Nóra sosem állt bele a vitába. Levente és Réka inkább lenyelték a sértéseket, csak hogy ne fajuljon tovább a dolog.
Amikor azonban megszülettek a gyerekek, és az unokák már önfeledten szaladgáltak az utcán, újabb ok kínálkozott a zsörtölődésre. A kisfiúk nevetve kergetőztek a házak előtt, néha más gyerekek is csatlakoztak hozzájuk.
Erika ezt sem hagyta szó nélkül. Dühösen átlépett a szomszéd portára.
– Réka! Miért nem figyelsz rájuk? Állandóan az én kapum előtt játszanak, hangoskodnak, és még a cukorkapapírt is ott hagyják! – zúdította rá a szemrehányást.
Mindig talált valamit, amiért morgolódhatott. Saját gyermekeivel is szigorú és örökké elégedetlen volt – talán ezért is siettek olyan messzire tőle.
Egy délután aztán elszakadt nála a cérna. Meglátta Levente fiait a kapuja közelében, bement a kertbe, letépett egy csokor csalánt, és haragjában végigcsapkodta vele a két gyereket. A fiúk sírva rohantak haza, éppen Nóra volt otthon; Levente és Réka dolgoztak.
Amikor meghallotta, mi történt, Nóra nem tudta magában tartani a felháborodását. Átment Erika udvarára.
– Miért verted meg csalánnal az unokáimat? Sírtak szegények! Ennyire zavar, hogy a kapud előtt játszottak? – kérdezte remegő hangon.
– Akkor ne jöjjenek oda! Lármáznak és kitapossák a füvet! – csattant fel Erika.
Nóra arca elvörösödött.
– Akkor nője be az egészet a gaz, ha ennyire félted! – mondta indulatosan, majd sarkon fordult.
Erika kecskét és néhány juhot tartott az udvarán. Nem sokkal a veszekedés után azonban különös dolog történt: a kecskéje egyik napról a másikra megbetegedett, és rövid időn belül elpusztult.
A kecske pusztulása után nem sokkal a juhokkal is baj történt: előbb az egyik, majd rövidesen a másik is megbetegedett, és egyikük sem élte túl. Amikor Nóra értesült róla, különös nyugtalanság fogta el. Hiába próbálta hessegetni a gondolatot, újra meg újra eszébe jutott az a dühös mondata. Mi van, ha az indulatos szavai valamiképp visszahullottak Erikára?
Erika azonban a faluban senkinek sem mutatta, mennyire megviseli az állatok elvesztése. Ha szóba került, csak legyintett.
– Öregszem már, nem nekem való ez a sok gondozás – mondogatta. – Talán így akarta a Jóisten, elvette tőlem, ami túl nagy teher lett volna.
Hetvenegy éves volt akkor. Az udvar lassan elvadult, a kerítés mentén gaz burjánzott, a ház fala is egyre omladozóbb képet mutatott. Levente nem haragudott rá a korábbi civódások miatt. Sőt, amikor tehette, segített neki: tűzifát hozott, sőt fel is aprította a hasábokat Erika portáján. Az asszony szűkszavúan, kissé feszengve köszönte meg.
– Köszönöm, Levente… igazán köszönöm – préselte ki magából, ajkát összehúzva. Talán szégyellte, hogy annyiszor zsörtölődött vele, miközben a saját fiai évek óta alig tették be hozzá a lábukat.
Amikor betöltötte a hetvenkettedik évét, az egészsége látványosan hanyatlani kezdett. Az utolsó fél évben gyakran panaszkodott gyengeségre és fájdalmakra. A körzeti egészségügyis, Melinda, ellátta gyógyszerekkel, s többször javasolta, hogy menjen be a járási kórházba kivizsgálásra. Erika azonban makacsul ellenállt.
– Majd helyrejövök én, Isten segedelmével – felelte Nórának is, amikor az kérlelte, hogy Levente elvinné kocsival.
– Ne kínozd magad, Levente szívesen bevisz – győzködte együtt érzően Nóra.
– Nem megyek sehova. Melinda adott orvosságot, az elég lesz – zárta rövidre a beszélgetést.
Egy enyhe, napsütéses őszi reggelen Nóra hiába várta, hogy meglássa szomszédját az udvaron. Délutánra aggodalom költözött a szívébe, ezért átsétált hozzá. A ház csendes volt. Erikát az ágyában találta – békésen feküdt, mintha aludna. Valószínűleg az éjszaka folyamán hunyt el.
A temetésre megérkeztek a fiai és a lánya is; Nóra értesítette őket. Addigra már három-négy esztendeje nem jártak otthon. A ház romos állapotban maradt utánuk, és egyikük sem tartott rá igényt, lemondtak róla.
Most, nyolc évvel később, Nóra az ablakból nézi, ahogy lebontják az öreg, megroggyant épületet. Azt beszélik, városból jött valaki, aki megvenné a telket, rendbe hozná a területet.
Nóra gyakran felidézi azt a bizonyos, haragból odavetett mondatát. Nem kívánta őszintén Erika vesztét, és főként nem ilyen hamar. Néha belesajdul a gondolat:
– Lehet, hogy mégis beteljesedett, amit akkor mondtam? – suttogja magának.
Aztán megrázza a fejét.
– Ugyan, ilyen nincs. Az ember szavai nem ölnek – próbálja megnyugtatni magát, még ha a kétely árnyéka időnként vissza is tér.
