– Köszönöm, Levente… igazán köszönöm – préselte ki magából, ajkát összehúzva. Talán szégyellte, hogy annyiszor zsörtölődött vele, miközben a saját fiai évek óta alig tették be hozzá a lábukat.

Amikor betöltötte a hetvenkettedik évét, az egészsége látványosan hanyatlani kezdett. Az utolsó fél évben gyakran panaszkodott gyengeségre és fájdalmakra. A körzeti egészségügyis, Melinda, ellátta gyógyszerekkel, s többször javasolta, hogy menjen be a járási kórházba kivizsgálásra. Erika azonban makacsul ellenállt.

– Majd helyrejövök én, Isten segedelmével – felelte Nórának is, amikor az kérlelte, hogy Levente elvinné kocsival.

– Ne kínozd magad, Levente szívesen bevisz – győzködte együtt érzően Nóra.

– Nem megyek sehova. Melinda adott orvosságot, az elég lesz – zárta rövidre a beszélgetést.

Egy enyhe, napsütéses őszi reggelen Nóra hiába várta, hogy meglássa szomszédját az udvaron. Délutánra aggodalom költözött a szívébe, ezért átsétált hozzá. A ház csendes volt. Erikát az ágyában találta – békésen feküdt, mintha aludna. Valószínűleg az éjszaka folyamán hunyt el.

A temetésre megérkeztek a fiai és a lánya is; Nóra értesítette őket. Addigra már három-négy esztendeje nem jártak otthon. A ház romos állapotban maradt utánuk, és egyikük sem tartott rá igényt, lemondtak róla.

Most, nyolc évvel később, Nóra az ablakból nézi, ahogy lebontják az öreg, megroggyant épületet. Azt beszélik, városból jött valaki, aki megvenné a telket, rendbe hozná a területet.

Nóra gyakran felidézi azt a bizonyos, haragból odavetett mondatát. Nem kívánta őszintén Erika vesztét, és főként nem ilyen hamar. Néha belesajdul a gondolat:

– Lehet, hogy mégis beteljesedett, amit akkor mondtam? – suttogja magának.

Aztán megrázza a fejét.

– Ugyan, ilyen nincs. Az ember szavai nem ölnek – próbálja megnyugtatni magát, még ha a kétely árnyéka időnként vissza is tér.