– Nem bírom tovább, hogy az édesanyád minden hétvégén nálunk tölti az idejét! – fakadt ki végül Eszter, amikor kettesben maradtak. – Hetente két szabadnapom van, amit a családommal szeretnék eltölteni, ehelyett főzhetek rá, és hallgathatom az örökös kritikát.

A hangja remegett az elfojtott dühtől.

– Segíthetne inkább a gyerekek körül. Elvihetné Lillát és Márkot a játszótérre vagy akár egy programra. Az mindenkinek jobb lenne.

Gergő vállat vont.

– A te anyukád sem töri magát, hogy gyakran lássa az unokákat. Mikor vitte el őket utoljára magához? Többnyire csak telefonon érdeklődik, aztán ennyi.

– Az én anyám nem telepszik ránk! – vágott vissza Eszter. – És különben is, ez az én otthonom. Közel kilenc éve vagyok a feleséged, tudok főzni, nem szorulok kioktatásra. Ha nem akarod, hogy összekapjak vele, beszélj vele te. Mondd meg neki nyugodtan, hogy túl sok időt tölt nálunk.

Gergő arca megkeményedett.

– Mit vársz tőlem? Hogy küldjem el a saját anyámat? A te édesanyádat mindig tárt karokkal fogadjuk, bort bontunk, különleges vacsorát készítesz.

– Nem elküldeni akarom – sóhajtott Eszter –, csak jelezni neki, hogy kicsit ritkábban jöjjön. És ha már itt tartunk: ne feledd, a lakás, az autó, sőt a munkahelyed is anyának köszönhető. Nélküle még mindig egy egyszobásban szoronganánk, és buszoznánk mindenhova.

– Szóval erről van szó? – csattant fel Gergő. – Milyen számítóak vagytok! Nem kértünk tőle pénzt, ő döntött így. Most akkor életem végéig hálálkodjak? Azt már nem!

Az ajtó nagy csattanással vágódott be mögötte, ahogy kiviharzott a lépcsőházba. Csak hajnal felé tért haza; erősen érződött rajta az alkohol. Gyors zuhany után, szó nélkül, munkába indult.

A következő napokban látványosan kerülte Esztert. Ha a nő beszélni próbált vele, Gergő átvonult egy másik helyiségbe. A feszültség sűrű ködként ült a lakás falai között.

Néhány nappal később elővette a sporttáskáját, bepakolt pár váltás ruhát, és az ajtóban csak ennyit mondott:

– Anyával Miskolcra megyek. Rendezni kell a lakásával kapcsolatos ügyeket.

Eszter később a rokonoktól tudta meg, hogy Nikolett miskolci garzonjára végre akadt vevő, és az adásvétel miatt utaztak el. A hír hallatán különös, nyugtalanító érzés költözött a szívébe, mintha ez az út nem csupán egy egyszerű ügyintézés kezdete lenne.

Eszter nem sokkal később felhívta az édesanyját, hogy megossza vele a hírt.

– Végre, azt hittem, sosem jutnak el idáig – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Ha tényleg eladták, akkor Nikolett vehet magának egy másik lakást, és végre kiköltözik Gergő lakásából. Azt pedig kiadhatnánk, jól jönne a pluszbevétel.

– Így lenne rendjén, kislányom – helyeselt az anyja. – Ideje elsimítani a dolgokat. Ha Nikolett külön él majd, talán nem jár át hozzátok állandóan.

– Ebben bízom én is. Felteszem újra a hirdetést, nehogy egy nap is üresen álljon a lakás.

Eszter még aznap elkészítette a friss fotókat, feltöltötte őket az ingatlanos oldalra, és közzétette a részletes hirdetést. Meglepően gyorsan, már másnap csörögni kezdett a telefonja: érdeklődők sorra jelentkeztek, időpontot kértek megtekintésre.