Amikor Gergő hazatért, Eszter igyekezett békülékeny hangot megütni.
– Próbáljuk meg elengedni a vitáinkat – kezdte óvatosan. – Nem akarok folyton veszekedni. Egyébként meghirdettem a lakást, többen is megnéznék. Mikor lenne alkalmas neked?
Gergő értetlenül nézett rá.
– Miféle lakást?
– Hát a te garzonodat – felelte Eszter meglepetten.
– Nem adunk ki semmit. Az a lakás már nem az enyém. Anyával eladtuk, sőt a miskolci ingatlant is. Tegnap kézhez kaptuk az új otthon papírjait: vettünk egy háromszobás lakást egy új építésű házban.
Eszterben megfagyott a levegő.
– Ezt komolyan mondod? Még csak nem is szóltál róla? Egyedül döntöttél mindenről?
– Nem volt szükségem engedélyre – vágta rá Gergő hűvösen. – A lakás még a házasságunk előtt került a nevemre. Jogom van azt tenni vele, amit akarok.
A nő lenyelte a sértettségét, és újra próbálta elsimítani a helyzetet.
– Rendben, hagyjuk ezt. De akkor mi lesz az új lakással? Ki fogjuk adni?
– Szó sincs róla. Anyu nevére írattuk, ő költözik be. Mint a fia, kötelességem támogatni.
– Gergő, ezt nem gondolod komolyan! – tört ki Eszterből. – Megbeszélhettük volna előre. Nem az volt a terv, hogy eladjuk. A bérleti díj szép bevételt hozott.
Most pedig elesünk ettől a pénztől. Szerinted a fizetésünk elég lesz minden kiadásra?
– Talán igen, ha a bátyád végre tisztességesebben fizetne – felelte ingerülten. – Annak ellenére, hogy rokonok vagyunk, ugyanannyit kapok, mint bárki más. A ti családotok csak a pénzt nézi, mintha minden azon múlna.
A vita nem ért véget ennyivel. Az ezt követő hetekben újabb és újabb összecsapások követték egymást. Eszter belefáradt abba, hogy Gergő folyton az ő édesanyját és testvérét vádolja kapzsisággal, miközben ő maga semmit sem tett azért, hogy javítsa a család anyagi helyzetét.
Végül meghozta a döntést, és beadta a válókeresetet. Gergő dühösen tiltakozott, nem akart kiköltözni a lakásból, sőt azzal fenyegetőzött, hogy elveszi tőle a gyerekeket. A harag azonban lassan alábbhagyott. Néhány hónappal később összepakolt, és visszaköltözött az anyjához.