Lilla csaknem éjfélkor tért vissza, jókedvűen, kissé ittas állapotban.

— Na, minden rendben? — kérdezte könnyedén, majd kapkodva összeszedte a gyerekeket, és már el is tűnt, maga után hagyva az erős parfümillatot és a felfordulást.

Egy héttel később, vasárnap reggel nyolckor ismét megszólalt a csengő. Eszter álmosan nyitott ajtót, ahol Lilla állt, láthatóan sietve, és már formálódott is ajkán az újabb kérés.

— Dolgom akadt, estig nálatok maradnának a gyerekek, jó? — hadarta Lilla.

Eszter még alig tért magához az álmosságtól, de Lilla már le is hámozta a kabátokat Benedekről és Nóráról.

— Reggelit sem tudtam adni nekik, majd megeteted őket, rendben? — tette hozzá félvállról, aztán már el is sietett.

Ez a jelenet egyre gyakrabban ismétlődött. A kicsik végigszáguldoztak a lakáson, játékokat törtek össze, italokat löttyintettek a szőnyegre. Eszter takarított, mosott, békítgetett, miközben Márk csak legyintett:

— Ugyan, gyerekek… mi ebben a különös?

Krisztina szerint Eszter túldramatizálta a helyzetet.

— Lilla megbízik benned, rád meri bízni őket, te meg folyton rosszkedvű vagy. Hidd el, egyedül két gyerekkel nem könnyű.

Eszter próbálta megértetni a férjével:

— A húgod bébiszittert csinált belőlem. Még csak nem is egyeztet.

— Itthon vagy egész nap, igazán nem megerőltető — felelte Márk, a telefonját nyomkodva.

A feszültség akkor csúcsosodott ki, amikor Emese kedvenc kisautója darabokra tört. Márk vállat vont:

— Majd veszünk másikat.

Ekkor Eszterben átszakadt valami: ráébredt, hogy senki sem figyel rá igazán.

Amikor Krisztina nevetve megjegyezte: „Olyan itt, mint egy óvodában, milyen vidám!”, Eszter elvesztette a türelmét.

— Akkor vigyétek őket magatokhoz, és mulassatok ott!

— Hogy beszélhetsz így? — hördült fel az anyós.

— Egyszerűen. Elegem van abból, hogy ingyen dadus vagyok!

Márk kinézett a szobából. Anyja azt hajtogatta, hogy Eszter „kidobja a saját unokaöccseit”, de most először látta a feleségét valódi, fékezhetetlen dühvel az arcán.

Másnap Lilla ismét megjelent az ajtóban a gyerekekkel, mintha mi sem történt volna. Eszter azonban ezúttal nem hátrált meg.

— Nem. Ha hozni akarod őket, előbb szólj. Váratlanul többé ne állíts be velük — mondta higgadtan, de ellentmondást nem tűrően.

Lilla sértődötten sarkon fordult, látványosan duzzogva vonult le a lépcsőn.

Eszter este ultimátumot adott Márknak:

— Vagy tisztázod a húgoddal, hogy előre egyeztessen, vagy összepakolok, és elmegyek anyuhoz.

Márk látta rajta, hogy ez nem üres fenyegetés. Végül beszélt Lillával. A nő megsértődött, és hetekig feléjük sem nézett. A játszótéren is elfordult, ha meglátta őket, a gyerekeket pedig gyorsan másik irányba terelte.

Krisztina sem hagyta szó nélkül.

— Mit művelsz? Ennyire sajnálod tőlük azt a pár órát? — vetette oda szemrehányóan.

Most azonban Márk Eszter mellé állt.

— Anya, igaza van. Lillának előre kell szólnia.

Krisztina dühösen csapta be maga mögött az ajtót.

Ahogy teltek a hetek, a lakásban végre rend és nyugalom lett. Levente békésen tologatta az autóit, Emese rajzfilmet nézett, Eszter pedig először érezte úgy, hogy ez az otthon valóban csak az övék.

Egy este Márk izgatottan lépett be.

— Képzeld, kivel találkoztam a ház előtt!

Eszter gyomra összerándult a mondat hallatán, ám férje karjában egy apró, csuromvizes, vörös kiscica kuporgott.

— Az esőben találtam. Keservesen nyávogott. Nem hagyhattam ott.

Eszter megkönnyebbülten felnevetett, és magához ölelte a reszkető szőrgombócot.

— Már azt hittem, megint Lilla áll az ajtóban a gyerekekkel.

— Mostantól csak ő jöhet váratlanul — mosolygott Márk. — De még róla is megkérdeztelek.