A kocsiban hazafelé Eszter sokáig duzzogva bámult ki az ablakon, majd hirtelen kibökte:

– Egyszerűen nem bírom őt! Miért kellett elvenned?

Gergő nyugodt hangon felelt, mintha csak az időjárásról beszélne:
– Azért, mert szeretjük egymást. Pont úgy, ahogy annak idején anyukád és Márk.

– Ugyan már! – horkant fel a lány. – Ott szó sincs szerelemről. Márk maga mondta ki, és három hónapja a közelünkbe sem jön.

Gergő sóhajtott.
– Van, amikor így alakul. De létezik másfajta történet is. És hamarosan lesz egy kistestvéred.

Eszter arca erre még komorabb lett, és az út hátralévő részében egy szót sem szólt. A sértettsége azonban nem tartotta vissza attól, hogy ezután szinte minden hétvégén betoppanjon hozzájuk. Valahányszor megjelent, apró megjegyzésekkel próbálta szurkálni Nórát, nyafogott, és követelte, hogy az apja kizárólag vele foglalkozzon.

Gergő tisztán látta, milyen erőfeszítéseket tesz a felesége, hogy közelebb kerüljön a mostohalányához. Nóra türelmesen viselte a kamaszlány hangulatingadozásait, még akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy Eszter szándékosan próbál éket verni közéjük.

Egy este Gergő végül határozottan szólt rá:
– Eszter, te mindig a lányom maradsz, és nagyon szeretlek. De elvárom, hogy tisztelettel viselkedj. Nóra a feleségem, és a gyermekemet hordja a szíve alatt. Ezt el kell fogadnod.

A lány összeszorította a száját, néhány könnycseppet is kipréselt magából, de amikor látta, hogy az apja nem enged a szigorából, visszafogottabb lett.

Nem sokkal később kiderült, hogy Gergő nem egy, hanem két kisfiú édesapja lesz: Benedek és Levente érkeztek a világra, egyszerre hozva örömöt és kimerültséget. A szülés komplikált volt, és az első hónapok sem bizonyultak könnyűnek. A babák felváltva sírtak, alig aludtak, és szinte egy perc nyugalmat sem hagytak a szüleiknek.

Gergő minden tőle telhetőt megtett, de a megnövekedett kiadások miatt többet kellett dolgoznia. A háztartás, a pelenkák, a számlák és az Eszter után fizetett tartásdíj komoly terhet rótt rá. Nóra, aki korábban sugárzó és energikus volt, a fáradtságtól szinte elhalványult. Az édesanyja egy hónapra odaköltözött segíteni, ám végül vissza kellett térnie a saját munkájához.

Ahogy a fiúk közeledtek az első születésnapjukhoz, valamelyest kiegyensúlyozottabbá váltak. Éjszakánként már átaludták az idő nagy részét, nappal pedig képesek voltak hosszabban eljátszani egymással. Ennek ellenére Nóra számára továbbra is embert próbáló feladat volt két totyogót egyszerre szemmel tartani.

Egy délután Eszter váratlanul így szólt:
– Nóra, mi lenne, ha vigyáznék egy kicsit a fiúkra? Addig nyugodtan elmehetnél bevásárolni.

Nóra meglepetten nézett rá. A lány ritkábban járt már hozzájuk, de a kapcsolatuk az utóbbi időben békésebbé vált.
– Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan. – Két örökmozgó kisfiúról van szó.

– Persze – vágta rá Eszter határozottan. – Tizennégy éves vagyok, nem vagyok gyerek. Megoldom, ne aggódj.

– Rendben! – felelte Eszter lelkesen. – Ha bármi gond adódna, azonnal hívlak benneteket.

A próba végül jól sikerült: a lány ügyesen boldogult a kicsikkel, így Nóra időnként rábízta az ikreket, amikor sürgősen el kellett intéznie valamit. Nem élt vissza a lehetőséggel, csak akkor kérte Eszter segítségét, ha valóban szükség volt rá. A közös délutánok alatt ráadásul közelebb is kerültek egymáshoz, ami Gergőt külön örömmel töltötte el.