Nóra annyira belemerült az anyaság és a háztartás mindennapi teendőibe, hogy eleinte fel sem tűnt neki: a férje mostanában szokatlanul hallgatag. Arra gondolt, bizonyára a munkahelyi terhek nyomasztják, hiszen ott is helyt kell állnia, otthon pedig két izgő-mozgó kisfiú várja. Hamar kiderült azonban, hogy nem pusztán kimerültségről van szó.

Egy alkalommal Nóra fodrászhoz indult, a gyerekeket Gergőre és Eszterre bízva. Félúton azonban eszébe jutott, hogy a telefonját a bejárati komódon hagyta, ezért visszafordult. Nem akart észrevétlenül hallgatózni, mégis, ahogy benyitott, Eszter hangja élesen és szokatlan hevességgel ütötte meg a fülét.

– Mondom neked, apa, anya rengeteget változott! – bizonygatta szenvedélyesen. – Rájött, hogy még mindig szeret téged, és bánja, hogy elváltatok!

– Hirtelen megvilágosodott? – kérdezett vissza Gergő gúnyos éllel.

– Volt ideje átgondolni mindent – folytatta a lány komolyan. – Márk felelőtlen alaknak bizonyult, végre kimutatta a foga fehérjét.

Eszter szavai túlságosan kimértek és magabiztosak voltak; Nóra számára egyértelműnek tűnt, hogy nem magától beszél, hanem alaposan felkészítették – bizonyára Vivien irányította a háttérből.

– Tehát Márk ejtette, és most hirtelen meggondolta magát? – vetette oda Gergő csípősen, majd gyorsan hozzátette: – Ezek felnőttek közti ügyek. Nekem feleségem és két fiam van. Erről már beszéltünk.

– De én is a lányod vagyok! – csattant fel Eszter. – Anya pedig a feleséged volt, és szeretted!

– A lányom vagy, és az is maradsz – felelte Gergő határozottan. – A többit bízd a felnőttekre.

– Persze, majd ti eldöntitek! – horkant fel a lány. – Teljesen vak vagy. Az sem biztos, hogy Benedek és Levente tőled vannak!

– Eszter, azonnal hagyd abba! – emelte fel a hangját Gergő. – Ez már túlmegy minden határon. Beszélek az anyáddal, mert ez így elfogadhatatlan.

– Miért kevered ide anyát? Én magam is látom! – erősködött tovább a lány. – Én alig voltam beteg, ritkán sírtam, nem igaz? Nekik meg kék a szemük, neked barna. Az orruk sem hasonlít rád. És nézd meg őket, milyen husisak! Mi ketten meg milyen vékonyak vagyunk!

– Elég volt. Erről nincs több szó – zárta le a vitát Gergő keményen.

Nóra, anélkül hogy felfedte volna jelenlétét, hangtalanul kihátrált a lakásból. A döbbenettől szinte forrt benne a méreg. Micsoda kétszínűség! Kedvesnek és segítőkésznek mutatta magát, közben pedig ilyen mérget csepegtet a férje fülébe. Nóra ekkor értette meg, hogy Eszter közeledése talán korántsem volt olyan ártatlan, mint amilyennek látszott.

Nóra szinte levegőt sem kapott a felháborodástól. Legszívesebben azonnal berontott volna, hogy mindent a férje fejéhez vágjon, végül azonban úgy döntött, egyelőre hallgat. Hiszen Gergő nem állt Vivien mellé, nem hagyta, hogy a lánya uszítsa – kiállt mellette és a fiúk mellett. Ez akkor még erőt adott neki.

Az elkövetkező napokban azonban nyugtalanító változást vett észre. Gergő egyre gyakrabban és egyre hosszabban figyelte a kisfiúkat. Olyan pillantással nézte őket, mintha valami bizonyítékot keresne az arcukon: vonásokat, gesztusokat, bármit, ami hozzá kötné őket. Ez a vizslató tekintet Nórának fájt a legjobban.