Fél órával később az anyósa végre távozott. Márk jókedvűen lépett be a szobába.

– Látod, mennyire törődik velünk anya? Mennyi finomságot hozott.

– Márk, figyelmeztetés nélkül jött. Szombaton, reggel nyolckor – válaszolta Nóra visszafogott hangon.

– És? Nem csinált semmi rosszat. Segített.

– Nem kértem segítséget.

– Mi bajod van? – ráncolta a homlokát. – Anya egész életemben mellettem állt. A lakáshoz is adott pénzt. Most meg zavar, hogy beugrik?

– Az zavar, hogy bejelentés nélkül teszi!

– Ugyan már, ez igazán nem tragédia – legyintett, és kiment.

Nóra az ágyon maradt. A sértettség, a tehetetlenség és a düh furcsa elegye kavargott benne.

Hétfőn este, nem sokkal hét után ért haza a munkából. Ahogy elfordította a kulcsot, azonnal beszélgetést hallott bentről. A konyhában ismét Gabriella ült.

– Megjött Nóra! – mosolygott rá. – Megnéztem a csapot, nem szivárog-e. És ha már itt voltam, lemostam az ablakokat is, elég piszkosak voltak.

Nóra csendben belépett. A párkányon még nedves rongyok hevertek, a levegőben ablaktisztító illata terjengett.

– Köszönöm, de igazán nem kellett volna – akasztotta a kabátját a székre.

– Hogyne kellett volna? Koszos üvegekkel mit szólnának a szomszédok? – pakolta össze a kendőket. – A cipők is összevissza állnak az előszobában. Kellene egy polc, mert így rendezetlen.

– Szerintem rendben van úgy – felelte Nóra mély levegőt véve.

– Ne sértődj meg, csak jót akarok. Legyen szép és kényelmes az otthonotok.

Nóra nem vitatkozott. Csak akkor érezte, hogy fellélegezhet, amikor Gabriella végre elment. Márk egy órával később érkezett.

– Itt volt anya? – kérdezte, miközben levette a cipőjét.

– Igen. Ablakot pucolt és csapot ellenőrzött.

– Milyen gondoskodó! Igazán szerencsések vagyunk vele.

Nóra hallgatott.

Kedden ugyanez ismétlődött meg. Hazaért, és Gabriella már bent volt. Ezúttal az előszobai szekrényt rendezgette.

– Nóra, így gyűrődnek a kabátok! Átraktam őket, nézd, most szépen sorban lógnak – mutatta büszkén az általa kialakított rendszert.

– Ezek az én ruháim – mondta Nóra, érezve, hogy fogy a türelme.

– Nem dobtam ki semmit, csak rendet raktam. Még hálás leszel érte.

– Nem szeretném, ha engedély nélkül hozzányúlna a dolgaimhoz.

– Miért bánt ez téged? – tárta szét a karját értetlenül. – Jót teszek, és mégis szemrehányást kapok?

Aznap este Nóra végül rászánta magát. Leült Márk mellé a kanapéra.

– Beszélnünk kell.

– Miről? – görgette tovább a telefonját.

– Az édesanyádról. Minden nap bejön szó nélkül. Átrendezi a holminkat. Ez nincs rendben.

– Segít, Nóra – felelte anélkül, hogy felnézett volna.

– Én nem így érzem. Ez a mi otthonunk, és… – kezdte, miközben próbálta összeszedni a gondolatait, hogy végre kimondja mindazt, ami napok óta feszítette belülről.

– …és szeretném végre kimondani, ami bennem van – fejezte be Nóra halkan, de határozottan.

– Nem is kértem a segítségét! – tört ki belőle végül.

– És akkor mi van? Anyu csak azt akarja, hogy rendben menjenek a dolgaink – legyintett Márk.

– Nézz rám, kérlek – Nóra megfogta a férfi kezét, és kényszerítette, hogy ránézzen. – A saját lakásomban érzem magam idegennek. Folyton feszült vagyok, mert bármelyik pillanatban benyithat az anyád.