– Túlreagálod – sóhajtott Márk, és csak ekkor tette le a telefont. – Nem csinál semmi rosszat.

– Bejön szó nélkül!

– Hát jöjjön. Nem ellenség.

– Legalább annyit kérj tőle, hogy előtte telefonáljon. Ez alapvető udvariasság.

– Miért lenne rá szükség? – ráncolta a homlokát. – Van kulcsa. Ha van kulcsa, akkor használhatja is.

– Tehát szerinted teljesen rendben van, hogy bármikor megjelenik itt?

– Nóra, ő adott ötvenezer forintot az önerőhöz! Nélküle ez a lakás most nem lenne a miénk!

– Ajándék volt, vagy belépőjegy az életünkbe?

– Most komolyan ezt mondod? – emelte fel a hangját Márk. – Anyám egyedül nevelt fel, amikor apám lelépett. Két munkahelyen dolgozott! És te most abból csinálsz ügyet, hogy nem csöngengetett?

– Nem balhét akarok. Csak azt, hogy beszélj vele.

– Nem fogok! – pattant fel a kanapéról. – Hálátlan vagy. Segít, törődik velünk, te meg csak panaszkodsz!

Azzal kiviharzott a konyhába, és bevágta maga mögött az ajtót. Nóra a nappaliban maradt. Olyan érzése volt, mintha valaki szorosra húzott volna benne egy csomót, amit nem tud kibogozni.

Szerdán szándékosan korábban jött el a munkahelyéről. Amikor kinyitotta az ajtót, az előszobában egy ismeretlen női cipő fogadta. Gabriella megint itt volt.

Ezúttal a hálószobából hallatszott zaj. Az anyósa éppen az ágyukat igazgatta.

– Ó, Nórika! – fordult felé derűsen. – Gondoltam, lecserélem az ágyneműt, a friss huzat mégiscsak kellemesebb. A paplant is felráztam, teljesen össze volt esve.

Nóra az ajtóban állt, és nézte, ahogy egy másik ember a legintimebb terükben matat. Párnákat csapkodott, takarót simított.

– Gabriella, kérem, hagyja abba – mondta, halkabban, mint szerette volna.

– Mit hagyjak abba? Már kész is vagyok – csodálkozott az asszony.

– Azt, hogy bejár ide bejelentés nélkül. Hogy hozzányúl a dolgainkhoz. És szeretném visszakapni a kulcsot. Ez a mi otthonunk.

– A tiétek? – egyenesedett fel Gabriella. – Érdekes megfogalmazás. Ki adta az ötvenezer forintot, amikor a bank elutasította a kérelmeteket? Ki állt mellétek? Én. Úgyhogy ez a lakás nem csak a ti érdemetek. A kulcs pedig marad nálam.

– Az a pénz ajándék volt.

– Pontosan. Ajándék. És így beszélsz velem? – kapta fel a táskáját sértetten. – Segítek, erre ki akarsz tessékelni!

– Nem tessékelem ki. Csak azt kérem, jelezze előre, ha jön, és adja vissza a kulcsot.

– Ugyanaz! – csattant fel Gabriella, és elindult kifelé. – Majd a fiamnak elmondom, hogyan bántál velem!

Az előszobában még az asztalkára dobta a kulcsot, aztán az ajtó hangosan becsapódott mögötte. Nóra a konyhába ment, leült, és próbálta megnyugtatni a remegő kezét. Düh, sértettség és tehetetlenség kavargott benne.

Márk két órával később érkezett. Sötét arccal lépett be.

– Anyu hívott – közölte köszönés nélkül. – Elmesélte, hogyan aláztad meg.

– Nem aláztam meg – állt fel Nóra. – Csak kértem, hogy ne jöjjön ide szó nélkül.

– Kioktattad és elküldted!

– Az ágyunkat húzta át! A hálószobánkban pakolt!

– Segíteni akart!

– Nem kértem segítséget! – csúszott ki belőle kiáltva. – Ez a mi életünk, Márk!

– Olyan lakás, amihez anyám pénze is kellett! – ordított vissza. – Nélküle most nem itt élnénk! És te hálátlanságból jelenetet rendezel! Add vissza neki a kulcsot, joga van bejárni!