– Nem jelenetezek. Csak azt akarom, hogy telefonáljon előtte!

– Én meg azt, hogy tiszteld az anyámat! – csapott az asztalra. – Ő mindent feláldozott értem! Te három éve vagy a feleségem, és máris követelőzöl!

– Ez nem erről szól!

– Dehogynem! – lépett közelebb. – Elfelejtetted, honnan indultál? Kollégiumban laktál. Én hoztalak el onnan. Anyám akkor is mellénk állt, pedig neki sem volt sok.

Nóra érezte, ahogy valami végleg megreped benne. Szó nélkül bement a hálóba, elővett egy táskát, és pakolni kezdett.

– Hova mész? – jelent meg az ajtóban Márk.

– Anyához. A hétvégére.

– Ne csináld már… – hangja hirtelen elbizonytalanodott. – Ennek mi értelme?

– Gondolkodj el – felelte Nóra, miközben becipzározta a táskát. – Döntsd el, kivel akarsz élni. Velem, vagy az anyáddal. Ha semmi nem változik, keresek egy albérletet.

– Ugyan már – nevetett idegesen. – Közös hitelünk van. Hova mennél?

– Fizetem a részem, és külön élek. Két napod van átgondolni.

Elment mellette. Márk a folyosón állt, és hitetlenkedve nézett utána, mintha biztos lenne benne, hogy ez csak üres fenyegetés.

Az ajtó bezárult. Nóra lesétált a lépcsőn, kilépett a hűvös esti levegőbe. A hideg csípte az arcát. Elővette a telefonját, és tárcsázott.

– Anya, átmehetek hozzád?

A szombat csendesen telt. Az édesanyja nem faggatózott, csak megölelte az ajtóban, és annyit mondott: maradj, ameddig szükséged van rá. Nóra a régi szobájában üldögélt, kifelé bámult az ablakon, és próbálta rendbe tenni a gondolatait.

Márk háromszor kereste. Az első hívást nem fogadta. A másodiknál csak annyit mondott: idő kell. Este újra csörgött a telefon.

– Nóra, ne duzzogj már – szólt bele Márk feszülten. – Gyere haza, beszéljük meg.

– Nincs mit megbeszélni. Várom a döntésed.

– Miféle döntést? Komolyan ennyire túlzásba viszed? Azért, mert anyu párszor beugrott…

– Márk, leteszem.

– Várj! Anyu teljesen kiborult. Óránként hív, sír. Azt hiszi, gyűlölöd.

– Nem gyűlölöm – hunyta le a szemét Nóra fáradtan. – De így nem tudok tovább élni.

A vonal túlsó végén csend lett, de a feszültség tapintható maradt közöttük.

– Ha szerinted ez jelentéktelen apróság, akkor valóban nincs miről tovább beszélnünk – felelte Nóra halkan, majd megszakította a hívást.

A telefont az éjjeliszekrényre tette, és hanyatt dőlt az ágyon. Az ablakon túl lassan besötétedett az ég, az utcáról tompa zajok szűrődtek fel: valahol egy kutya ugatott, gyerekek nevetése visszhangzott a házak között. A külvilág békésnek tűnt, benne azonban minden feszült volt.

A vasárnap vánszorogva telt. Nóra későn ébredt; az édesanyja addigra már elindult a piacra. A konyhaasztalon egy cetli várta: „Csináltam reggelit. Csak melegítsd meg.” A gondoskodás egyszerre esett jól és fájt.

A konyhában ült, és a kihűlt kakaót kortyolgatta, amikor megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.

– Nóra? Balázs vagyok… Márk nagybátyja – szólalt meg a vonal túlsó végén egy nyugodt, kissé fáradt férfihang. – Találkoztunk már néhányszor családi összejöveteleken.

– Jó napot – felelte óvatosan.

– Hallottam, mi történt. Márk is beszélt róla, de előbb Gabriella hívott fel. Utána leültem az unokaöcsémmel, és hosszasan átbeszéltük a dolgot. Szeretném, ha tudnád: szerintem igazad van.