Nóra nem számított erre. Egy pillanatig nem találta a szavakat.

– A húgom alapvetően jó ember – folytatta Balázs. – Csak képtelen elengedni. Amikor a férje elhagyta, minden energiáját a fiára fordította. Ez érthető volt, de közben észre sem vette, hogy Márk felnőtt. A szemében még mindig kisfiú.

– Nem szeretnék senkit megbántani… – mondta Nóra bizonytalanul.

– Nem is bántasz meg senkit. Egyszerűen csak normális életet akarsz élni. Ez természetes igény – sóhajtott a férfi. – Tegnap órákig beszélgettem Márkkal. Azt hiszem, kezd ráébredni néhány dologra.

– Tényleg? – kérdezte Nóra, és halvány remény ébredt benne.

– Hogy meddig tart ki ez az elhatározás, azt nem tudom. Gabriella makacs, és ha elveszik tőle a kulcsokat, jelenetet fog rendezni. Telefonálni fog, sírni, a rokonságnak panaszkodni.

– Erre fel vagyok készülve.

– Akkor van esélyetek – válaszolta Balázs. – Tarts ki, kislány. Ne hátrálj meg.

A beszélgetés után Nóra valamivel erősebbnek érezte magát. Jólesett tudni, hogy a családból legalább valaki érti az álláspontját.

Vasárnap este visszament a közös lakásba. A saját kulcsával nyitott be. Csend fogadta, csak a konyhából szűrődött ki fény.

Márk az asztalnál ült. Előtte két tányér állt – láthatóan próbált vacsorát készíteni, bár az eredmény kissé bizonytalanra sikerült.

– Szia – nézett fel rá. – Főztem valamit. Nem lett tökéletes, de ehető.

Nóra leült vele szemben, és várakozva nézett rá.

– Sokat gondolkodtam – kezdte Márk. – Balázs is átjött, beszéltünk. Kimondott pár dolgot, amit hallanom kellett.

– Mire jutottál?

– Holnap elmegyek anyához. Visszakérem a lakáskulcsokat, és megmondom neki, hogy csak előzetes egyeztetéssel jöhet.

Nóra nem szólt, csak figyelte.

– Tudnod kell – tette hozzá Márk idegesen a hajába túrva –, hogy ebből nagy botrány lesz. Kiabálni fog, sírni, mindent a fejemhez vág. Neked is. Felhív majd minden rokont.

– Ezzel tisztában vagyok.

– Nem igazán – rázta meg a fejét. – Ő mestere a lelki nyomásnak. Azt fogja mondani, hogy elárultam. Hogy te fordítottál ellene.

– Márk, vállalom.

– Én viszont nem érzem magam erősnek – csattant fel hirtelen, aztán rögtön lehalkult. – Bocsáss meg. Csak… egész életemben értem élt. Most meg én okozok neki fájdalmat.

– Nem fájdalmat okozol. Határokat húzol.

– Neki ez ugyanaz – állt fel, és az ablakhoz lépett. – De rájöttem valamire. Ha most nem lépek, minket veszítlek el. És azt nem akarom. Igaz?

– Igaz.

Márk visszafordult.

– Megteszem. Nem ígérem, hogy könnyű lesz, de megteszem.

Hétfő reggel Márk elindult az édesanyjához. Nóra szabadnapot vett ki, otthon maradt. A konyhában ült, a telefon az asztalon hevert előtte. Tudta, hogy hamarosan elkezdődik.

Tizenegykor villant fel az első hívás: Gabriella. Nóra nem vette fel. Öt perc múlva újra csörgött. Ismét hagyta.

A harmadik alkalommal Márk neve jelent meg.

– Megvan. Elhoztam a kulcsokat – mondta kimerülten. – Fél órán át kiabált velem. Hálátlannak nevezett. Azt mondta, te uszítottál ellene, és hogy elárultam.

– Hogy bírod?

– Rosszul. Nagyon rosszul – hallatszott a hangján. – De mindent elmondtam. Hogy szeretem őt. Hogy mindig szívesen látjuk… csak előbb telefonáljon.