– Megbántad? – kérdezte csendesen Nóra.

– Mit?

– Hogy elvetted tőle a kulcsokat.

Márk hosszú másodpercekig nem felelt.

– Nem. Azt sajnálom, hogy idáig jutottunk. Hogy anya nem képes elfogadni. Hogy ez fáj neki. De a döntést nem bánom.

– Nekem is fáj érte.

– Tudom – fordult felé. – Balázs azt mondja, kezd lenyugodni. Már nem sír éjszakánként. Bár minden rokonnak kijelentette, hogy nincs többé fia.

– Márk…

– Túl fogom élni – próbált mosolyogni, de az arca megfeszült. – A lényeg, hogy nálunk most csend van. Senki nem állít be váratlanul. Senki nem pakol át a szekrényben.

Nóra átölelte. A hideg szél belekapott a hajukba, de egyikük sem mozdult.

Egy hónappal később Gabriella végre felvette a telefont. Márk addig is naponta próbálkozott, többnyire hiába. Azon a pénteken azonban kicsörgött, és válasz érkezett.

– Halló – szólt bele száraz, távolságtartó hangon.

– Szia, anya – kezdte óvatosan Márk. – Hogy vagy?

– Megvagyok.

– Nem jönnél át hozzánk a hétvégén?

– Nem.

– Előbb-utóbb csak találkoznunk kellene…

– Majd ha úgy érzem. Ha egyáltalán akarok.

– Anya…

– Mennem kell.

A vonal megszakadt.

Márk lassan letette a telefont, és Nórára nézett.

– Legalább beszélt veled – jegyezte meg a nő.

– Igen. De úgy, mintha idegen lennék.

– Idővel talán változik.

– Nem tudom – sóhajtott, majd kiment a konyhába.

Nóra a kanapén maradt. Tisztában volt vele, hogy Gabriella nem fog könnyen megbocsátani – talán soha. Az asszony számára a kulcsok visszakérése nem egyszerű határhúzás volt, hanem elutasítás. Mintha kizárták volna a fia életéből.

Szombaton későn ébredtek. Márk reggelit készített – a rántotta most már egészen ehetőre sikerült. Nyugodtan ültek a konyhában. Senki nem rontott be kopogás nélkül. Senki nem rendezte át a polcokat. Nem hangzott el kéretlen tanács.

– Furcsa, nem? – szólalt meg Márk.

– Micsoda?

– Ez a csend. Hozzászoktam, hogy anya mindig itt van. Most meg teljesen hiányzik.

– Hiányzik?

– Igen. Nagyon – letette a villát. – De tudom, hogy másképp nem működött volna. Beleőrültünk volna. Főleg te.

– Nem akartam viszályt köztetek.

– Tudom. Csak normális életet szerettél volna. Sokáig fel sem fogtam, hogy ez teljesen jogos igény – nézett rá komolyan. – Balázs mondta egyszer, hogy akkor válik valaki igazán felnőtté, amikor a saját családját választja a szülei családja helyett. Akkor nem értettem. Most már igen.

Nóra megszorította a kezét.

A következő héten Tímea, a szomszéd, a lépcsőházban állította meg Nórát.

– Na, a mama már nem jár fel? – kérdezte kíváncsian.

– Nem.

– Kemény csata lehetett – csóválta a fejét. – De őszintén szólva, én sem bírnám, ha az anyósom naponta itt ellenőrizne a saját lakásomban.

– Gabriella jót akart.

– Mindenki jót akar. Csak nem mindenki tudja, hol a határ – vont vállat Tímea, majd továbbindult.

Újabb két hét telt el. Márk továbbra is hívta az anyját, de a beszélgetések ritkák és feszültek maradtak. Gabriella tartotta a távolságot.

Balázs időnként jelentkezett, beszámolt róla, hogyan viseli a húga a helyzetet. Azt mondta, lassan beletörődik, de a sértettség mélyen benne maradt. Minden ismerősének elmeséli, milyen hálátlan menye van, és Nórát teszi felelőssé mindenért.