– Azt mondja, akár egy év is eltelhet, mire megenyhül – jegyezte meg egy este Márk.

– Tudom.

– Nem nehéz így neked? Hogy sokan téged okolnak?

– De, nehéz. Mégsem bánom.

Márk bólintott.

– Én sem bánom. Csak szomorú vagyok. Azt hittem, képesek leszünk megegyezni. Hogy anya megérti majd. De ő ezt árulásnak látja.

– Mert számára az elszakadás egyenlő azzal, hogy elfordultál tőle.

– Igen. Mintha a felnőtté válás maga lenne a hűtlenség.

A konyhában ültek, odakint lassan leszállt az este. Távolról zene foszlányai és nevetés hallatszott.

– És te? – kérdezte Nóra halkan. – Megbántad?

Márk a szemébe nézett.

– Nem. Azt sajnálom, hogy fáj neki. Hogy nem tud elengedni. De a döntést nem bánom. Tanulom, milyen az, amikor az ember a saját családjáért felel. És ez a család te vagy. Ti vagytok az elsők.

Nóra a vállára hajtotta a fejét. Hosszú ideig ültek így, szavak nélkül. A hallgatás most más volt: idegen, mégis megnyugtató. Olyan csend, amelyet ők teremtettek meg.

Gabriella nem jelent meg többé váratlanul. Nem csöngetett be előzetes jelzés nélkül, nem rendezte át a fiókokat, nem osztott kéretlen tanácsokat.

Mintha eltűnt volna az életükből. És ez a hiány egyszerre hozott megkönnyebbülést és fájdalmat.

Nóra tudta, hogy egyszer talán visszatér. Vagy talán soha. De ha mégis, az már más feltételek között történik. Vagy egyáltalán nem.

Addig pedig marad a csend a lakásban. A saját, nehezen kivívott, mégis helyénvaló csendjük.