Néhány másodperccel később dallamos csengés szólalt meg – Réka táskájából. Gergő telefonja jelezte a hívást; a kijelzőn Zoltán neve villogott.

– Nem veszi fel… milyen furcsa – motyogta Petra, mit sem sejtve. – Biztos a kiságyat intézi a babánknak. Jaj, a pénz is nálam van!

Réka szeme összeszűkült.

– Miféle pénz?

– Ahhoz semmi köze! A szerelmem hozott egy nagyobb összeget, hogy nekem és a kisfiunknak mindenünk meglegyen!

Amikor Gergő később belépett a lakásba, nem számított rá, hogy Réka már ott várja. Pár perccel később olyan ordítás hallatszott a lépcsőházban, hogy minden szinten kinyílt egy-egy ajtó. És kivételesen nem Réka kiabált – ő inkább cselekedett.

Gergő szó szerint kizuhant a bejáraton, miközben próbálta védeni magát. Amikor végre az utcán állt, sajgó tagjait tapogatva, Réka utána lépett.

– Fogalmad sincs, mekkora bajban vagy – közölte metsző nyugalommal.

– Mégis miért? – nyögte Gergő.

– Mert most jön a vagyonmegosztás. És nem lesz kellemes. Az egyszobás lakás fele az enyém. A másik ingatlanban pedig – mivel anyasági támogatás is benne volt – neked csak egynegyed részed van. És az a pénz, amit ennek a lánynak adtál? Az is közös vagyon. Annak is a fele jár.

Gergő arca elsápadt. Látszott rajta, hogy fejben próbál számolni, de nem megy.

– Gondold át – folytatta Réka. – Vagy cserélgeted a tulajdoni hányadokat, és visszaszerzed a pénz felét Petrától, vagy olyan jogi és pénzügyi káosz vár rád, hogy beleőszülsz.

Petra azonban gyorsabban kapcsolt. Amint megtudta, hogy Gergő a nála lévő összeg felét vissza akarja venni, hogy biztosítsa a helyét az egyszobás lakásban, fogta a pénzt, és nyomtalanul eltűnt.

Gergő végül mindent elveszített. A lakás egyik felét a háromszobás ingatlanban lévő részesedéséért cserébe, a másik felét pedig a lenyúlt megtakarítás miatt. Gyakorlatilag üres kézzel maradt.

És amikor segítséget akart kérni, sem Erika, sem Lilla nem fogadta be.

Ha Gergő valaha komolyan vette volna a számolást – vagy legalább megtanult volna előre gondolkodni –, talán nem jut idáig. De aki ész nélkül él, könnyen a saját maga ásta gödör legalján találja magát.

És onnan már nagyon nehéz kimászni.

Nóra az ablak előtt állt, és elmerülten figyelte, ahogy a hópelyhek hangtalanul hullanak alá az esti félhomályban. A lakást fenyőillat lengte be, amely összekeveredett a gyertyákból felszálló fahéjas aromával. A konyhából sült pulyka csábító illata szivárgott ki, ünnepi melegséggel töltve meg a teret.

– Talán csak túlreagálom… – suttogta maga elé, miközben egy csillogó gömbdíszt forgatott az ujjai között.

Ekkor megremegett a telefonja. Gábor hívta.

– Igen, drágám? – szólt bele.

– Nóra, ma később érek haza.