A csend néhány másodpercre nyomasztóvá sűrűsödött. Valaki zavartan megköszörülte a torkát, más elkapta a tekintetét, megint más kétségbeesetten próbált ismerős vonásokat felfedezni az arcában.

— Elnézést… — szólalt meg bizonytalanul egy nő a terem végéből. — Ön… kit keres?

Az idegen megállt. Ajkai alig észrevehetően megmozdultak, de a hangja határozottan szólt.

— Önöket. Mindannyiukat.

A mondatban nem volt szemrehányás, sem erőszak, mégis feszült rezgést keltett. Bence összevonta a szemöldökét, letette a poharát, és megszokott fölényével végigmérte az érkezőt.

— Ez zártkörű összejövetel — jegyezte meg. — Kizárólag az egykori végzősöknek.

A nő ránézett. Abban a pillanatban valaki felszisszent: a felismerés túl hirtelen, túl éles volt. Lilla elfehéredett, ujjai görcsösen gyűrték a szalvétát.

— Én is közéjük tartozom — felelte a nő nyugodtan. — Csak akkoriban kényelmesebb volt nem tudomást venni rólam.

Suttogás futott végig a termen, mint szél a száraz avaron. Összenézések, emlékfoszlányok, régi jelenetek tolultak elő a feledés mélyéről, most már kínos élességgel.