— Ez lehetetlen… — lehelte valaki.

— Ő lenne az? Az a lány?

— Ugyan már, hiszen akkoriban ő…

Bence ekkor előrelépett, mozdulatában egyszerre volt kíváncsiság és leplezetlen feszültség, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy a következő pillanatban minden felborulhat.

Az önbizalma egy pillanatra megingott, mintha hajszálrepedés futott volna végig rajta, de igyekezett visszatalálni ahhoz a jól bejáratott, fölényes hangnemhez, amelyhez mindig menekült, ha kicsúszni érezte a kezéből az irányítást.

— Elnézést, de… a neve? — kérdezte kissé erőltetett udvariassággal, abban a reményben, hogy a formaság majd helyreállítja a rendet.

— Eszter — felelte a nő higgadtan. — Eszter Sárközi.

A név megállt a levegőben. Néhányaknak semmit nem mondott, másoknak viszont olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna őket. Többen lesütötték a szemüket, mintha rádöbbentek volna, milyen szerepet játszottak egy rég eltemetett történetben.

Eszter lassan továbbindult, ügyelve rá, hogy egyetlen asztalhoz se lépjen oda. A terem közepén állt meg, azon a ponton, ahol egykor mindig a leghangosabbak, a legmagabiztosabbak foglaltak helyet. Volt idő, amikor ez a pont számára elérhetetlennek tűnt.