— Sokáig töprengtem, eljöjjek-e — folytatta csendesen. — Tizenöt év nem kevés. Elvileg elég ahhoz, hogy az ember elengedjen dolgokat. Legalábbis ezt szoktuk ismételgetni magunknak.

Tekintete végigsiklott az arcokon. Némelyik feszült volt, mások közönyös álarcot öltöttek, akadtak, akik erőltetett mosollyal próbálták elhitetni, hogy ez csupán valami furcsa műsorszám.

— Csakhogy vannak dolgok, amelyek nem kopnak el — tette hozzá Eszter. — Beépülnek az emberbe. Befolyásolják a döntéseit. Kijelölik az ösvényt, amelyen végigmegy.

Lilla hirtelen felpattant a székéből.

— Ha azért jött, hogy botrányt csináljon — mondta jeges hangon —, akkor rossz helyre tévedt.

Eszter figyelmesen nézett rá, harag nélkül.

— Te mindig is pontosan tudtad, mi számít szerinted elfogadhatónak — válaszolta halkan. — Emlékszel, hogyan döntötted el, ki ülhet melléd, és kinek jobb, ha eltűnik az osztályból?

Lilla szólásra nyitotta a száját, de a szavak elakadtak. Azok az emlékek, amelyeket eddig jelentéktelennek tartott, most váratlanul súlyt kaptak.