— Nem bocsánatkérésért jöttem — folytatta Eszter. — Magyarázatokra sem tartok igényt. Mindannyian régen megadtátok magatoknak a saját válaszaitokat.

Megállt egy pillanatra, hagyta, hogy a csend újra kitöltse a teret.

— Azért vagyok itt, hogy megmutassam: a múlt nem mindig írja meg a befejezést.

Bence gúnyos félmosollyal próbálta visszaszerezni a fölényt.

— És mit akar ezzel bizonyítani? — kérdezte. — Hogy sikeres lett?

Eszter enyhén oldalra billentette a fejét.

— Nem. A siker meglehetősen viszonylagos fogalom. Csupán emlékeztetni szeretnék arra, hogy minden tettnek van következménye. Néha csak jóval később érkezik meg.

Kinyitotta a táskáját, elővett egy vékony mappát, és a legközelebbi asztalra helyezte. Senki sem nyúlt hozzá, mégis minden szem odaszegeződött.

— Dokumentumok vannak benne — mondta. — Tények. Bizonyítékok. Történetek, amelyeket kényelmesebb volt elfelejteni.

A teremben érezhetően lehűlt a levegő, pedig az ajtók már régen zárva voltak.

— Évek óta fiatalokkal foglalkozom — folytatta. — Olyanokkal, akiket nem hallanak meg. Akiket megaláznak. Akiket viccekkel és közönnyel törnek össze. Láttam, hová vezet mindez.