A hangja végig nyugodt maradt, mégis volt benne valami súlyos mélység, amitől feszengeni kezdett a levegő.

— Néhányan közületek már szülők. Mások vezetők. Vannak, akik példaképnek tartják magukat. Én viszont emlékszem, hogyan kacagtatok, amikor szétszedték a füzeteimet. Hogyan fordítottátok el a fejeteket, amikor fellöktek a folyosón. Hogyan hallgattatok, amikor elegendő lett volna egyetlen szó.

Az ablaknál álldogáló férfi lerogyott egy székre és a tenyerébe temette az arcát. Egy közeli asztalnál egy nő halkan felnyögött, majd sírni kezdett.

— Nem vádlok senkit — mondta Eszter. — Csak tényeket közlök.

Közelebb lépett Bencéhez, már csak néhány lépés választotta el őket.

— Beszéltél a csúcsról — szólalt meg halkan. — A győztesekről. Tudod, mire jöttem rá ennyi év alatt? Az igazi magasságot nem az mutatja meg, ki áll mások fölött, hanem az, hány embert nem tiport el, amíg odáig jutott.

Bence elsápadt. Az önbizalma darabokra hullott, akár egy kristálypohár, amelyet váratlan ütés ér.

— És most mi lesz? — kérdezte szinte suttogva.