Eltelt egy esztendő. Egyik este Lilla az egyetemről hazatérve a konyhában melegítette a vacsoráját, amikor meghallotta, hogy elfordul a kulcs a zárban.

– Apa, kérsz a fasírtból? – kiáltott ki.

– Kislányom… a fasírt ráér. Gyere ide egy percre – válaszolta Gergő furcsa hangon.

Lilla kilépett az előszobába, és megtorpant. Az apja nem egyedül jött haza. Mellette egy fiatal nő állt. Túlságosan is fiatal.

Gergő átkarolta a derekát.

– Lilla, ő Nóra. Nagyon közel áll hozzám. Mondhatni… jó barátok vagyunk.

– Régi barátok – tette hozzá a nő lágy, sokat sejtető hangon, miközben végigsimított Gergő karján.

Lilla gyomra összerándult. A nő alig lehetett idősebb nála. „Régi barátok?” – visszhangzott benne a kifejezés, és nem tudta eldönteni, melyik bántja jobban: a szó, vagy az, ahogyan elhangzott.

A „régi barátok” kifejezés tovább visszhangzott Lilla fejében, és kellemetlen bizsergést hagyott maga után. Vajon mióta tart ez a „régi” ismeretség? – kérdezte magában, de hangosan nem szólt semmit. Gergő, észlelve a lánya zavarát, inkább az asztal felé terelte a társaságot, mintha egy csésze tea mindent megoldhatna.

Leültek a nappaliban. Lilla kiment a konyhába, elővett néhány kekszet és egy doboz bonbont a szekrényből, majd szó nélkül az asztalra tette. A levegő azonban feszülten vibrált. A beszélgetés döcögött, inkább csak formaságok hangzottak el. Lilla hallgatott, fogalma sem volt, mit kellene mondania. Nóra közben szinte folyamatosan Gergőre nézett, hosszú, sokat ígérő pillantásokkal. Az apja tréfálkozott, bókokat osztogatott, igyekezett oldani a hangulatot, és mindkettőjüket dicsérte, de a karja közben végig Nóra vállán pihent.

Aztán egyszer csak kimondta:

– Nóra nálunk fog lakni.

Lilla döbbenten felkapta a fejét. Már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, hogy végre kimondja mindazt, ami forrt benne, ám Nóra megelőzte. Hirtelen kedveskedő hangnemre váltott, Lilla felé fordult, erőltetett mosolyt villantott, és ideges kuncogással kezdett magyarázkodni. Arról beszélt, mennyire szereti Gergőt, milyen nehéz volt nekik a külön töltött idő, és milyen hosszú út vezetett odáig, hogy végre együtt lehessenek. Most, amikor végre boldogok lehetnek, igazán nem várható el, hogy bárki közéjük álljon. Lilla már nagylány, érti az élet dolgait – mondta –, bizonyára nem akar két egymást szerető embert szétválasztani.

Lilla hitetlenkedve meredt rá.

– Hosszú út? – ismételte lassan.

Gergő nevetve átölelte mindkettőjüket, mintha csak egy családi vígjáték jelenetében lennének, és könnyed hangon megjegyezte, hogy ha komoly érzésekről van szó, még egy hónap is örökkévalóságnak tűnhet.

Így történt, hogy Nóra beköltözött hozzájuk.

Eleinte próbált közeledni Lillához. Kedveskedett, érdeklődött, beszélgetést kezdeményezett, de Lilla falat húzott maga köré. Nem volt durva, nem veszekedett, udvarias maradt, ám hideg távolságtartással kezelte az új jövevényt.

Valójában alig viselte el a jelenlétét. Egyre gyakrabban érezte úgy, hogy komolyan beszélnie kellene az apjával – négyszemközt. Csakhogy erre sosem adódott lehetőség. Nóra szinte árnyékként követte Gergőt. Ha mégis kettesben maradt volna az apjával, a nő rövid időn belül megjelent, és valamilyen ürüggyel magával vitte a hálószobába – abba a szobába, amely nem is olyan régen még Lilla szüleié volt. Most onnan elfojtott sóhajok és túlzó nyögések szűrődtek ki. Lillát kirázta a hideg. Ilyenkor bezárkózott a saját szobájába, fülhallgatót tett fel, és teljes hangerőn hallgatott zenét, miközben beadandókat írt, szakdolgozati jegyzeteket készített, vagy bármit csinált, csak hogy ne hallja őket. Már csak egy év volt hátra az egyetemből.