– Akkor takarodj innen, értetted?! – sziszegte a lány összeszűkült szemmel, maró indulattal.
Lilla az apjára nézett segítséget keresve, ám Gergő félrefordította a tekintetét.
„Rendben… szóval idáig jutottunk – futott át a fején keserűen. – Ezek szerint tényleg semmit sem számítok neki.”
Pedig nem így indult az élete. Lilla szeretetteljes, rendezett családban nőtt fel. A szülei ragaszkodtak egymáshoz, figyeltek rá, és az otthonukban béke uralkodott. Egyetlen gyermekként sok gyengédséget kapott, időnként még el is kényeztették, de ettől nem vált elkényeztetetté vagy követelőzővé. Ha hibázott, nem büntetés várt rá, hanem beszélgetés. Mindent megbeszéltek: mi történt, miért történt, hogyan lehetne jobban csinálni. Nem voltak titkok előtte, és ami még fontosabb: megbíztak benne. Lilla pedig rettegett attól, hogy ezt a bizalmat valaha elveszítheti.
Hogyan is hazudhatott volna az édesanyjának, amikor az teljes bizonyossággal hitte, hogy a lánya sosem verné át? Eszter mindig azt mondta: „Tudom, hogy jól döntesz.” Ez a hit többet ért bármilyen szigorú tiltásnál. Lilla látta az osztálytársain, mennyire más légkörben élnek. Sok szülő kemény szabályokkal próbálta kordában tartani a gyerekét, mégis rendre kudarcot vallottak. A gyerekek ugyanúgy megtették, amit akartak – csak titokban. A barátnői gyakran dicsekedtek különféle „kalandokkal”, amelyekről otthon egy szót sem szóltak. Lillát sokszor kirázta a hideg, amikor hallgatta őket. „Szegény szüleik…” gondolta ilyenkor. „Ha tudnák, merre jár a lányuk és kikkel, valószínűleg sokkot kapnának.”
Ő maga tisztában volt azzal, hol húzódnak a határok. Amikor meghallotta, hogy egy tizenkét éves lány teherbe esett az osztálytársától, teljesen megdöbbent. Tizenkét évesen ő még babázott – igaz, ezt már kissé szégyellte. Nem játékbabákkal, hanem igényes, ünnepekkor kapott darabokkal, amelyekre a szülei félretettek, mert nem voltak olcsók. Ruhákat varrt nekik, apró kiegészítőket készített, és órákig eljátszott velük. Ártatlan, gyermeki világ volt az övé. Felfogni sem tudta, hogyan történhet meg ilyesmi ilyen fiatalon. Ráadásul a lány állítólag sokáig titkolta az állapotát a szülei előtt. Lilla számára ez elképzelhetetlen volt. Az ötödikes fiúk az ő szemében még csupán éretlen, csintalan kölykök voltak – semmiképp sem olyanok, akiktől bárki gyereket várhatna.
A családi harmónia egészen Lilla tizenkilencedik születésnapjáig tartott. Akkor már egyetemen tanult, államilag finanszírozott képzésen, ahová saját erejéből jutott be. Egy nap azonban kiderült, hogy Eszter súlyos beteg. A diagnózis után minden felgyorsult, és néhány hónap leforgása alatt az édesanyja meghalt.
A veszteség szinte maga alá temette. Kis híján abbahagyta a tanulmányait, napokon át sírt, alig evett. Lassan, fájdalmasan kezdett csak visszakapaszkodni az életbe. Eszter utolsó kívánsága az volt, hogy diplomát szerezzen, és ez adott erőt neki. Sokszor úgy indult el reggelente az egyetemre, hogy legszívesebben az ágyban maradt volna és üvöltött volna a fájdalomtól. Összeszorított foggal törölte le a könnyeit, és ment tovább. Gergőt is megtörte a gyász, látványosan megöregedett egy év alatt. Szerencsére soha nem volt szokása az italhoz nyúlni – még ünnepekkor sem –, így nem az alkoholba menekült.
Eltelt egy esztendő. Egyik este Lilla az egyetemről hazatérve a konyhában melegítette a vacsoráját, amikor meghallotta, hogy elfordul a kulcs a zárban.
– Apa, kérsz a fasírtból? – kiáltott ki.
– Kislányom… a fasírt ráér. Gyere ide egy percre – válaszolta Gergő furcsa hangon.
Lilla kilépett az előszobába, és megtorpant. Az apja nem egyedül jött haza. Mellette egy fiatal nő állt. Túlságosan is fiatal.
Gergő átkarolta a derekát.
– Lilla, ő Nóra. Nagyon közel áll hozzám. Mondhatni… jó barátok vagyunk.
– Régi barátok – tette hozzá a nő lágy, sokat sejtető hangon, miközben végigsimított Gergő karján.
Lilla gyomra összerándult. A nő alig lehetett idősebb nála. „Régi barátok?” – visszhangzott benne a kifejezés, és nem tudta eldönteni, melyik bántja jobban: a szó, vagy az, ahogyan elhangzott.
A „régi barátok” kifejezés tovább visszhangzott Lilla fejében, és kellemetlen bizsergést hagyott maga után. Vajon mióta tart ez a „régi” ismeretség? – kérdezte magában, de hangosan nem szólt semmit. Gergő, észlelve a lánya zavarát, inkább az asztal felé terelte a társaságot, mintha egy csésze tea mindent megoldhatna.
Leültek a nappaliban. Lilla kiment a konyhába, elővett néhány kekszet és egy doboz bonbont a szekrényből, majd szó nélkül az asztalra tette. A levegő azonban feszülten vibrált. A beszélgetés döcögött, inkább csak formaságok hangzottak el. Lilla hallgatott, fogalma sem volt, mit kellene mondania. Nóra közben szinte folyamatosan Gergőre nézett, hosszú, sokat ígérő pillantásokkal. Az apja tréfálkozott, bókokat osztogatott, igyekezett oldani a hangulatot, és mindkettőjüket dicsérte, de a karja közben végig Nóra vállán pihent.
Aztán egyszer csak kimondta:
– Nóra nálunk fog lakni.
Lilla döbbenten felkapta a fejét. Már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, hogy végre kimondja mindazt, ami forrt benne, ám Nóra megelőzte. Hirtelen kedveskedő hangnemre váltott, Lilla felé fordult, erőltetett mosolyt villantott, és ideges kuncogással kezdett magyarázkodni. Arról beszélt, mennyire szereti Gergőt, milyen nehéz volt nekik a külön töltött idő, és milyen hosszú út vezetett odáig, hogy végre együtt lehessenek. Most, amikor végre boldogok lehetnek, igazán nem várható el, hogy bárki közéjük álljon. Lilla már nagylány, érti az élet dolgait – mondta –, bizonyára nem akar két egymást szerető embert szétválasztani.
Lilla hitetlenkedve meredt rá.
– Hosszú út? – ismételte lassan.
Gergő nevetve átölelte mindkettőjüket, mintha csak egy családi vígjáték jelenetében lennének, és könnyed hangon megjegyezte, hogy ha komoly érzésekről van szó, még egy hónap is örökkévalóságnak tűnhet.
Így történt, hogy Nóra beköltözött hozzájuk.
Eleinte próbált közeledni Lillához. Kedveskedett, érdeklődött, beszélgetést kezdeményezett, de Lilla falat húzott maga köré. Nem volt durva, nem veszekedett, udvarias maradt, ám hideg távolságtartással kezelte az új jövevényt.
Valójában alig viselte el a jelenlétét. Egyre gyakrabban érezte úgy, hogy komolyan beszélnie kellene az apjával – négyszemközt. Csakhogy erre sosem adódott lehetőség. Nóra szinte árnyékként követte Gergőt. Ha mégis kettesben maradt volna az apjával, a nő rövid időn belül megjelent, és valamilyen ürüggyel magával vitte a hálószobába – abba a szobába, amely nem is olyan régen még Lilla szüleié volt. Most onnan elfojtott sóhajok és túlzó nyögések szűrődtek ki. Lillát kirázta a hideg. Ilyenkor bezárkózott a saját szobájába, fülhallgatót tett fel, és teljes hangerőn hallgatott zenét, miközben beadandókat írt, szakdolgozati jegyzeteket készített, vagy bármit csinált, csak hogy ne hallja őket. Már csak egy év volt hátra az egyetemből.
Szinte tegnap volt, hogy édesanyjával izgatottan álltak az egyetem bejárata előtt. Sorban várakoztak, hogy leadhassa a jelentkezési papírokat. Az anyja biztatta, viccelődött, próbálta oldani a feszültségét, miközben Lilla úgy reszketett, mint egy falevél a szélben. Attól rettegett, hogy nem lesz elég pontja. Azt tanácsolták nekik, több szakot is jelöljön meg, és otthon, a számítógép előtt kövessék figyelemmel a felvételi rangsor alakulását. Két héten át szinte megszállottan frissítették a listát, idegesen számolgattak, latolgatták az esélyeket. Aztán végre megérkezett a hír: felvették. Elsőéves lett.
Az anyja mindig mellette állt. Támogatta, meghallgatta, segített. Gergő közben dolgozott. Bevásárolt. Időnként lement a garázsba. Vagy legalábbis azt mondta. Lillát mostanában egyre gyakrabban gyötörték kétségek. Vajon tényleg a garázsban volt? Vagy már akkor is volt valaki más az életében? Ahogy visszagondolt az elmúlt évekre, feltűnt neki, hogy az apja mintha fokozatosan eltávolodott volna tőlük. Lehet, hogy mindennek Nóra az oka? De mikor kezdődött? És hol találkoztak?
Ahogy telt az idő, Nóra egyre magabiztosabban viselkedett a lakásban. Nem volt semmiféle hivatalos joga ott élni, mégis úgy járt-kelt, mintha ő lenne a ház úrnője. Lillával szemben egyre gyakrabban engedett meg magának éles megjegyzéseket – persze eleinte csak akkor, amikor Gergő nem hallotta. Később már ez sem zavarta különösebben.
Egyik nap kijelentette, hogy ideje lenne felújítani a lakást.
– Ha szeretnéd, csináljuk – bólogatott Gergő elragadtatott tekintettel, mintha minden szava arany lenne.
Lilla keserűen gondolta magában, hogy Nóra igazi „éjjeli kakukk”: már rég túlharsogta őt az apja fülében. Gergő szinte issza minden szavát, és semmit sem vesz észre abból, ami körülötte történik.
– Gondolkodtam valamin… – kezdte Nóra ártatlannak szánt hangon. – Lilla szobája nagyobb, mint a miénk…
A mondat folytatása baljósan lebegett a levegőben.
A kimondatlan folytatás súlya ránehezedett Lillára. Amikor Nóra többes szám első személyben azt mondta: „a miénk”, a lány gyomra görcsbe rándult. Rossz előérzet futott végig rajta.
– Cseréljünk szobát! – jelentette ki Nóra határozottan. – Lilla költözzön át a mi hálónkba, mi pedig az övébe. Nekünk szűkös a hely, ketten vagyunk, ő meg egyedül. – Azzal sértődött arcot vágva Gergő ölébe telepedett.
– Drágám, ez remek ötlet – helyeselt Gergő azonnal, és gyengéden megsimította Nóra vállát, tekintetét le sem véve róla.
– Tessék? – suttogta Lilla hitetlenkedve.
– Nem hallottad? – csattant fel Nóra. – Szükségünk van arra a szobára. Nagyobb, kész!
– De én nem akarok költözni! Gyerekkorom óta ott lakom, szeretem azt a szobát! – vágott vissza Lilla. Kétségbeesetten várta, hogy az apja végre észhez térjen, és megálljt parancsoljon ennek az arcátlan követelőzésnek. Hogy legalább egyszer mellé álljon. De Gergő hallgatott. Csak hallgatott.
Lillában egy pillanatra felvillant a düh: legszívesebben hozzávágott volna valamit ehhez a diadalittas nőhöz, aki úgy nézett rá, mintha máris győzött volna. Nóra arcán elégedett mosoly ült, ami szinte elviselhetetlen volt.
– Akkor takarodj innen! – vágta oda élesen. – Vagy átadod a szobát, vagy elmész!
Lilla szinte megszédült. Az apja tűrte, hogy így beszéljenek vele. Nem szólt rá, nem védte meg. Mintha természetes lenne, hogy a lánya fölött ítélkeznek a saját otthonában.
A könnyeivel küszködve összeszorította az öklét, majd kirohant a konyhából. A szobájába érve kapkodva beledobálta a legszükségesebb holmiját egy táskába. Egyetlen percig sem akart ott maradni. Az ajtót hangosan becsapva rohant le a lépcsőn. Az utóbbi időben amúgy is fojtogatóvá vált a lakás levegője.
Csak amikor kiért az utcára, és befordult a sarkon, engedte szabadjára a könnyeit. A közeli játszótér egyik padjára rogyott le.
Ennyi volt. A múlt lezárult. Nincs többé édesanyja. És most már apja sincs.
A „vége” szó lüktetett a fejében, mintha egy inga ütötte volna újra és újra. Rápillantott az órájára, és számolgatni kezdte, eléri‑e az utolsó vonatot. A szomszéd városban lakott az anyai nagyapja, Benedek. Idős ember volt már, de meglepően energikus. Lilla édesanyjának halála nagyon megviselte, mégis igyekezett tartani magát. Egy évvel korábban Lilla járt nála, akkor is szeretettel fogadta. A közelben élt az anyja nővére, aki rendszeresen segített neki: rendet tett a lakásban, bevásárolt, kiváltotta a gyógyszereit.
– Szervusz, kislányom! – tárta ki az ajtót Benedek, amikor Lilla késő este megérkezett. – De hát ilyenkor? Nem is szóltál, már lefekvéshez készülődtem!
– Hívtalak, nagypapa, de nem voltál elérhető – felelte Lilla halkan. Átfázott, útközben elkapta az eső. Az arca egyszerre volt nedves az esőtől és a sírástól, a sminkje teljesen elkenődött.
– Jaj, ez a fránya telefon! – csapott a homlokára Benedek. – Lemerült, feltettem tölteni, aztán elfelejtettem bekapcsolni. Szégyen, milyen feledékeny vagyok.
Miután bezárta az ajtót, Lilla levette a cipőjét, a nagyapja pedig már sietett is a szobába, hogy életre keltse a készüléket. Közben aggódva motyogta, hogy bizonyára a lánya is kereste, hiszen ő szokott segíteni neki mindenben. Benedek kedvessége, az ismerős hang, a biztonság érzése megtörte Lillát: odalépett hozzá, átölelte, és újra sírni kezdett.
Darabosan, de mindent elmesélt.
– Jól tetted, hogy eljöttél – dörmögte Benedek komoran. – Micsoda szégyen! Bevisz egy nőt a házba, és hagyja, hogy így beszéljenek a lányával… Gergőnek elment az esze. Nem a fejével gondolkodik, az biztos. – Megrázta a fejét. – Ne keseredj el, Lillám. Maradj itt nálam. Ketten csak elférünk.
Az egyetemre innen bejárni nem volt egyszerű. Hajnalban kellett kelnie, hogy elérje a vonatot, és estére mindig kimerülten ért haza. De Lilla összeszorította a fogát. Már nem volt sok hátra a diplomáig. Utána majd munkát keres, albérletbe költözik, és önálló életet kezd. Ezzel nyugtatta magát.
Az apja nem hívta. Nem írt üzenetet. Ez fájt talán a legjobban. Tényleg ennyire könnyen lemondott róla? Nem érdekelte, hová ment az éjszaka közepén, hol alszik, miből él? Lilla egyre inkább úgy érezte, mintha egyszerűen kitörölték volna az életéből.
Hol húzta meg magát? Kinél lakik? Úgy tűnt, ez már egyáltalán nem foglalkoztatja az apját. Lilla keserűen állapította meg, hogy Nóra alaposan az ujja köré csavarta Gergőt, és teljesen elhitette vele a maga igazát.
Eltelt egy hónap, és elérkezett Lilla születésnapja. Gergő váratlanul egy jelentősebb összeget utalt át a számlájára. Az üzenetben mindössze annyi állt: „Ajándék.”
„Köszönöm” – válaszolta röviden Lilla az üzenetküldő alkalmazásban.
Aznap este Benedekkel kettesben ünnepeltek. Lilla vett egy apró tortát a közeli cukrászdában, és szerényen megemlékeztek a napról. Nem dúskáltak a javakban: az ösztöndíj alig volt elég a mindennapokra, Benedek pedig hiába próbált rendszeresen pénzt csúsztatni neki, Lilla következetesen visszautasította. Nem akarta, hogy a nagyapja tartsa el.
Az idő közben észrevétlenül telt. Egy év múlva Lilla megszerezte a diplomáját. Gergő csak ritkán jelentkezett. Rövid üzenetekben érdeklődött: „Mi újság?” Eleinte Lilla dacosan nem reagált, később azonban higgadtabban válaszolt: minden rendben, sőt kifejezetten jól alakulnak a dolgai. Az apja elolvasta ezeket, de a beszélgetés sosem folytatódott tovább.
Egészen egy alkalomig.
Egy este Gergő hosszabb üzenetet küldött. Azt írta, nagy bajba került. Nóra somehow rávette, hogy átírassa rá a lakás két tulajdoni hányadát, amelyek addig az ő nevén voltak.
Amikor Eszter meghalt, Gergő az ő részét is a saját nevére íratta. Lilla akkor teljesen összetört, nem gondolkodott tisztán, és nem ellenkezett. Úgy érezte, az az egy tulajdoni rész, ami az övé maradt, bőven elég. Addig békességben éltek, soha nem volt köztük vita – miért kételkedett volna az apjában?
A saját tulajdoni lapja azóta is ott lapult a dokumentumai között, egy vastag mappában, annak a nagy táskának az alján, amellyel annak idején elhagyta az otthonát. Most hálát adott magának az előrelátásáért.
– Nahát… kezdődik a történet második felvonása – mormolta maga elé, miután végigolvasta az üzenetet. – Apa földönfutó lett a saját lakásában.
Gergő részletesen leírta, hogyan történt. Állítása szerint ajándéknak szánta az egészet, de az ingatlanos azt javasolta, papíron inkább adásvételként bonyolítsák le, mert az kedvezőbb. Így „eladta” a részeit – persze pénzt nem kapott érte, hiszen Nóra nem fizetett neki egy fillért sem. Amint azonban a papírok aláírásra kerültek, a nő viselkedése gyökeresen megváltozott. Hideggé és távolságtartóvá vált. Aztán közölte, hogy beteg az édesanyja, és elköltözött hozzá ápolni. A nagy szobát – azt, amelyikben valaha Lilla lakott – kiadta bérlőknek. És amint letelik a törvényes várakozási idő, a megszerzett tulajdonrészt is értékesíteni akarja.
– Akkor én is túladok a saját részemmel – döntötte el Lilla. – Oldja meg apa azt, amit maga rontott el. Ott van bejelentve, az utcára nem tehetik. Majd megtanul együtt élni idegenekkel.
Időközben Lilla állást talált. Az első hónapokban még Benedeknél maradt, mert a nagyapja kérlelte, hogy ne költsön albérletre.
– Erősödj meg előbb, teremts biztos alapot! Ráérsz még külön költözni – biztatta mosolyogva Benedek.
Lilla mély hálát érzett iránta. Nélküle sokkal nehezebb lett volna talpra állnia. Néhány hónappal később azonban értékesítette a tulajdoni hányadát, és az árából – kiegészítve hitellel – vásárolt egy kis garzonlakást. Mindennél jobban vágyott egy helyre, amely valóban csak az övé.
Gergő kétségbeesetten próbálta lebeszélni.
– Kislányom, te mindig okos voltál… ne hozz elhamarkodott döntést! Ha eladod a részedet, vadidegenek költöznek be, és engem is kiszorítanak onnan. Gondolj bele… Hová menjek? Mit kezdjek magammal?
Végül találkoztak egy parkban. Lilla megdöbbenve látta, mennyit öregedett az apja. Az arca megviselt volt, a tartása megtört. Most már biztosan nem akadt volna olyan Nóra, aki akár csak rápillant. Bár – gondolta keserűen – talán akkor sem szerelem volt az egész, csupán számítás.
– És azon elgondolkodtál valaha, hogy én hová mehettem volna? – kérdezte halkan. – Amikor Nóra kitett a saját otthonomból, téged ez egyáltalán nem zavart. Nem vetted észre, hogy cserbenhagytál. Neked fontosabb volt a fellángolás, az érzelmi mámor. Én pedig megtanultam nélküled élni. Van munkám, saját lakásom lesz. Jól vagyok. Benedek befogadott, amikor senkim sem maradt.
Ezzel felállt a padról. Nem nézett vissza. Léptei határozottan koppantak a kavicsos úton. Előtte már nem a múlt állt, hanem egy új, saját maga által épített élet.
