Szinte tegnap volt, hogy édesanyjával izgatottan álltak az egyetem bejárata előtt. Sorban várakoztak, hogy leadhassa a jelentkezési papírokat. Az anyja biztatta, viccelődött, próbálta oldani a feszültségét, miközben Lilla úgy reszketett, mint egy falevél a szélben. Attól rettegett, hogy nem lesz elég pontja. Azt tanácsolták nekik, több szakot is jelöljön meg, és otthon, a számítógép előtt kövessék figyelemmel a felvételi rangsor alakulását. Két héten át szinte megszállottan frissítették a listát, idegesen számolgattak, latolgatták az esélyeket. Aztán végre megérkezett a hír: felvették. Elsőéves lett.

Az anyja mindig mellette állt. Támogatta, meghallgatta, segített. Gergő közben dolgozott. Bevásárolt. Időnként lement a garázsba. Vagy legalábbis azt mondta. Lillát mostanában egyre gyakrabban gyötörték kétségek. Vajon tényleg a garázsban volt? Vagy már akkor is volt valaki más az életében? Ahogy visszagondolt az elmúlt évekre, feltűnt neki, hogy az apja mintha fokozatosan eltávolodott volna tőlük. Lehet, hogy mindennek Nóra az oka? De mikor kezdődött? És hol találkoztak?

Ahogy telt az idő, Nóra egyre magabiztosabban viselkedett a lakásban. Nem volt semmiféle hivatalos joga ott élni, mégis úgy járt-kelt, mintha ő lenne a ház úrnője. Lillával szemben egyre gyakrabban engedett meg magának éles megjegyzéseket – persze eleinte csak akkor, amikor Gergő nem hallotta. Később már ez sem zavarta különösebben.

Egyik nap kijelentette, hogy ideje lenne felújítani a lakást.

– Ha szeretnéd, csináljuk – bólogatott Gergő elragadtatott tekintettel, mintha minden szava arany lenne.

Lilla keserűen gondolta magában, hogy Nóra igazi „éjjeli kakukk”: már rég túlharsogta őt az apja fülében. Gergő szinte issza minden szavát, és semmit sem vesz észre abból, ami körülötte történik.

– Gondolkodtam valamin… – kezdte Nóra ártatlannak szánt hangon. – Lilla szobája nagyobb, mint a miénk…

A mondat folytatása baljósan lebegett a levegőben.

A kimondatlan folytatás súlya ránehezedett Lillára. Amikor Nóra többes szám első személyben azt mondta: „a miénk”, a lány gyomra görcsbe rándult. Rossz előérzet futott végig rajta.

– Cseréljünk szobát! – jelentette ki Nóra határozottan. – Lilla költözzön át a mi hálónkba, mi pedig az övébe. Nekünk szűkös a hely, ketten vagyunk, ő meg egyedül. – Azzal sértődött arcot vágva Gergő ölébe telepedett.

– Drágám, ez remek ötlet – helyeselt Gergő azonnal, és gyengéden megsimította Nóra vállát, tekintetét le sem véve róla.

– Tessék? – suttogta Lilla hitetlenkedve.

– Nem hallottad? – csattant fel Nóra. – Szükségünk van arra a szobára. Nagyobb, kész!

– De én nem akarok költözni! Gyerekkorom óta ott lakom, szeretem azt a szobát! – vágott vissza Lilla. Kétségbeesetten várta, hogy az apja végre észhez térjen, és megálljt parancsoljon ennek az arcátlan követelőzésnek. Hogy legalább egyszer mellé álljon. De Gergő hallgatott. Csak hallgatott.

Lillában egy pillanatra felvillant a düh: legszívesebben hozzávágott volna valamit ehhez a diadalittas nőhöz, aki úgy nézett rá, mintha máris győzött volna. Nóra arcán elégedett mosoly ült, ami szinte elviselhetetlen volt.