– Akkor takarodj innen! – vágta oda élesen. – Vagy átadod a szobát, vagy elmész!

Lilla szinte megszédült. Az apja tűrte, hogy így beszéljenek vele. Nem szólt rá, nem védte meg. Mintha természetes lenne, hogy a lánya fölött ítélkeznek a saját otthonában.

A könnyeivel küszködve összeszorította az öklét, majd kirohant a konyhából. A szobájába érve kapkodva beledobálta a legszükségesebb holmiját egy táskába. Egyetlen percig sem akart ott maradni. Az ajtót hangosan becsapva rohant le a lépcsőn. Az utóbbi időben amúgy is fojtogatóvá vált a lakás levegője.

Csak amikor kiért az utcára, és befordult a sarkon, engedte szabadjára a könnyeit. A közeli játszótér egyik padjára rogyott le.

Ennyi volt. A múlt lezárult. Nincs többé édesanyja. És most már apja sincs.

A „vége” szó lüktetett a fejében, mintha egy inga ütötte volna újra és újra. Rápillantott az órájára, és számolgatni kezdte, eléri‑e az utolsó vonatot. A szomszéd városban lakott az anyai nagyapja, Benedek. Idős ember volt már, de meglepően energikus. Lilla édesanyjának halála nagyon megviselte, mégis igyekezett tartani magát. Egy évvel korábban Lilla járt nála, akkor is szeretettel fogadta. A közelben élt az anyja nővére, aki rendszeresen segített neki: rendet tett a lakásban, bevásárolt, kiváltotta a gyógyszereit.

– Szervusz, kislányom! – tárta ki az ajtót Benedek, amikor Lilla késő este megérkezett. – De hát ilyenkor? Nem is szóltál, már lefekvéshez készülődtem!

– Hívtalak, nagypapa, de nem voltál elérhető – felelte Lilla halkan. Átfázott, útközben elkapta az eső. Az arca egyszerre volt nedves az esőtől és a sírástól, a sminkje teljesen elkenődött.

– Jaj, ez a fránya telefon! – csapott a homlokára Benedek. – Lemerült, feltettem tölteni, aztán elfelejtettem bekapcsolni. Szégyen, milyen feledékeny vagyok.

Miután bezárta az ajtót, Lilla levette a cipőjét, a nagyapja pedig már sietett is a szobába, hogy életre keltse a készüléket. Közben aggódva motyogta, hogy bizonyára a lánya is kereste, hiszen ő szokott segíteni neki mindenben. Benedek kedvessége, az ismerős hang, a biztonság érzése megtörte Lillát: odalépett hozzá, átölelte, és újra sírni kezdett.

Darabosan, de mindent elmesélt.

– Jól tetted, hogy eljöttél – dörmögte Benedek komoran. – Micsoda szégyen! Bevisz egy nőt a házba, és hagyja, hogy így beszéljenek a lányával… Gergőnek elment az esze. Nem a fejével gondolkodik, az biztos. – Megrázta a fejét. – Ne keseredj el, Lillám. Maradj itt nálam. Ketten csak elférünk.

Az egyetemre innen bejárni nem volt egyszerű. Hajnalban kellett kelnie, hogy elérje a vonatot, és estére mindig kimerülten ért haza. De Lilla összeszorította a fogát. Már nem volt sok hátra a diplomáig. Utána majd munkát keres, albérletbe költözik, és önálló életet kezd. Ezzel nyugtatta magát.

Az apja nem hívta. Nem írt üzenetet. Ez fájt talán a legjobban. Tényleg ennyire könnyen lemondott róla? Nem érdekelte, hová ment az éjszaka közepén, hol alszik, miből él? Lilla egyre inkább úgy érezte, mintha egyszerűen kitörölték volna az életéből.

Hol húzta meg magát? Kinél lakik? Úgy tűnt, ez már egyáltalán nem foglalkoztatja az apját. Lilla keserűen állapította meg, hogy Nóra alaposan az ujja köré csavarta Gergőt, és teljesen elhitette vele a maga igazát.