— Gondoltam, megleplek! Csak úgy beugrom, beszélgetünk egy jót. Hiszen mikor találkoztunk utoljára? Ha jól számolom, vagy tíz éve?

— Tizenhárom — pontosított nyugodtan Zsuzsanna. — Gergő esküvőjén futottunk össze legutóbb.

— Igazad van! — csapott a homlokára Emese, majd heves mozdulattal átölelte. — Drágám, mesélj, mi újság veled? Úgy döntöttem, nálad töltöm a szabadságomat. Elhoztam az unokákat is!

Zsuzsanna szíve egy pillanatra kihagyott.

— A gyerekeknek sem tesz jót a fullasztó városi levegő — folytatta lelkesen Emese. — Ugye nem zavarunk? Ja, és hadd mutassam be a vejemet, Leventét. Na, gyerekek, kifelé!

Levente szó nélkül kiszállt, majd elhúzta a kisbusz oldalajtaját. Onnan hat gyerek özönlött ki hangos zsivajjal, mintha egy egész iskola érkezett volna.

— Mind az enyém! — jelentette ki büszkén Emese. — A fiamnak kettő, a lányaimnak szintén kettő-kettő. Két hétre jöttünk vendégségbe!

Zsuzsanna szó szerint földbe gyökerezett lábbal állt. Két hét? Most? Amikor annyi a tennivaló?

A palánták már rég kiültetésre vártak a kertben, a gyümölcsfákat permetezni kellett volna a kártevők miatt, az üvegház fóliája pedig annyira elvékonyodott, hogy idén mindenképp cserére szorult. Minden perce be volt osztva.

Mégsem volt szíve elküldeni a távoli rokont. Erőltetett mosollyal félreállt az útból.

— Gyertek be nyugodtan. De Emese, előre szólok: nem tudok programokat szervezni nektek. Rengeteg a munkám a ház körül és a kertben is.

— Ugyan már! — legyintett Emese. — Hat dolgos kéz érkezett velem. A lurkók majd segítenek, ha kell!

Zsuzsanna már az első nap végére megbánta, hogy igent mondott.

Emese unokái fékezhetetlennek bizonyultak. A „nem” szó mintha nem is létezett volna számukra. Futkostak, kiabáltak, mindent megfogdostak.

Előbb két porcelánváza tört darabokra a nappaliban, majd Benedek vadonatúj horgászbotját szedték elő a tokjából, és játék közben kettétörték. A következő pillanatban már az udvaron kergetőztek, mintha mi sem történt volna.

Zsuzsanna némán söpörte össze a cserepeket. A vázákat egykor a néhai anyósa ajándékozta neki; nem az értékük fájt igazán, hanem az emlék, amit jelentettek. A szeme sarkában könny csillant.

Benedek sem lesz boldog, ha megtudja, mi történt a horgászbottal — gondolta keserűen.

Végül összeszedte a bátorságát, és elhatározta, hogy beszél Emesével. A konyhában találta rá. A rokona éppen a hűtőszekrényben kutatott, mintha saját otthonában lenne.

— Mond csak, Zsuzsa, nincs egy kis kolbászotok? — kérdezte, miközben polcról polcra pakolt.

— Dehogynem. A második polcon találsz egy rudat.

— Ez bolti! — húzta el a száját Emese. — Házit nem készítettetek?

— Idén még nem vágtunk disznót, majd ősszel kerül rá sor — felelte türelmesen Zsuzsanna. — Emese, szeretnék kérni tőled valamit.

A nő végre becsukta a hűtőt, és kérdőn fordult felé, várakozva, mit akar mondani.

— Arra szeretnélek megkérni, hogy figyelj jobban az unokáidra. Két vázát már összetörtek, pedig egy számomra kedves emlék volt az egyik. Nagyon bánt a dolog, Emese.

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: