Emesét őszintén megrendítette a másik asszony kétségbeesése. Hirtelen jelentéktelennek tűnt számára minden apró bosszúság a környék zajai miatt. Sokkal inkább az motoszkált benne, vajon mi okozhatja ezt a változást.

Gabriella megtörölte a szemét, és mély levegőt vett.

– Először arra gondoltam, talán valami egészségügyi gond áll a háttérben. Idegkimerültség vagy hormonális probléma. De a munkahelyükön rendszeres az orvosi vizsgálat, és mindkettőjüknél mindent rendben találtak.

Rövid szünet után halkabbra fogta a hangját.

– Aztán egy régi barátnőm javasolta, hogy keressek fel egy hölgyet, aki évek óta foglalkozik efféle… lelki dolgokkal. Nem szoktam hinni az asztrológusoknak meg jósnőknek, távol áll tőlem az ilyesmi. De ő azt mondta, neki sok mindenben segített. Végül beadta a derekamat, és elmentünk.

Kutató pillantást vetett Emesére.

– Szinte szégyellem kimondani. Mit gondol majd rólam? Egy pedagógus, aki ilyenekhez fordul…

– Ha már belekezdett, ne hagyjon félbe – biztatta Emese kíváncsian. – Hallgatom. Utána én is elmondok valamit, amit észrevettem.

Gabriella bólintott.

– Az a nő arról beszélt, hogy léteznek fiatal és öreg lelkek, és ez nem az életkortól függ. Azt állította, hogy Réka lelke még tapasztalatlan, nehezen boldogul a saját életével, míg Lilláé bölcs és nagyon régi. És én… én nem tudom, mit higgyek, de néha úgy érzem, mintha lenne ebben valami igazság.

– …az egész merő képtelenség! – fakadt ki végül. – Legalábbis ezt ismételgettem magamban. Aztán egy nap meghallottam, hogy Lilla egy kedves kis dalt dúdolgat, és kíváncsi lettem, honnan ismeri.

– Igen, igen, én is hallottam már! – kapta fel a fejét Emese. – Épp erről akartam beszélni. Az anyja gyakran ráförmed, ő mégsem sértődik meg, sőt, arról énekel, milyen csodálatos az édesanyja. Hát nem különös?

Gabriella közelebb hajolt, és szinte suttogva folytatta:

– Megkérdeztem tőle, honnan ez a dal. Tudja, mit felelt? Azt mondta, hogy az anyukája még kicsi és gyenge, és hogy mindenféle kígyók meg viperák támadják. Azt állította, a nő háta mögött látta őket! És hogy ő, Lilla, már erős és nagy, majd megvédi az anyját. Mondja, Emese, lehet ezt komolyan venni? Engem teljesen megrémített!

Emese szótlanul ült. A történet egyszerre tűnt képtelenségnek és valami megmagyarázhatatlan igazság foszlányának. Elutasítani sem tudta teljesen.

– Azt javaslom – szólalt meg végül higgadtan –, figyeljük őket egy ideig. Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Inkább igyunk meg egy csésze teát a lekvárjaimmal, az majd megnyugtat.

Az elhatározást tettek követték. Egy hónapon át csendben szemlélték a történéseket. És lassan, szinte észrevétlenül változás bontakozott ki. Talán a friss levegő és a kert közelsége hatott jótékonyan Rékára. De az is lehet, hogy Lilla rendíthetetlen szeretete olvasztotta fel benne a keménységet, s űzte el a képzeletbeli „kígyókat”.

A végeredmény mindenesetre magáért beszélt: Réka ismét türelmes, figyelmes és melegszívű feleség és édesanya lett, akire régen is emlékeztek.

Emese pedig, miközben mindezt figyelemmel kísérte, egy nap döbbenten vette észre, hogy régóta nem gyötri a migrén. Az éjszakái is nyugodtabbak lettek. Először ő is a tiszta levegőnek és a békés környezetnek tulajdonította a javulást.

Ám amikor Lilla egyszer betoppant hozzá Rékával, csillogó szemmel ezt kérdezte:

– Simi néni, ugye már nem fáj a fejed? És alszol rendesen? Azért, mert nagyon kedves vagy. Kaphatok még egy kis málnalekvárt?

Emese csak nézte a gyermeket, és nem tudta, mit higgyen. Gondoljon bármit, egyvalami bizonyos volt: ebben a törékeny kislányban különös erő lakozik. Egy tiszta, jóságos lélek, amely képes gyógyítani és szeretetével átalakítani a körülötte élők világát.