«Nem tartozom nektek semmivel» — mondta Ildikó higgadtan
Ez az önzés megalázó, fájdalmas és elfogadhatatlan
– Anya, szia, azonnal szükségem lenne a segítségedre.
A vonal túlsó végén Gergő hangja türelmetlenül csengett, mintha nem a saját édesanyjához, hanem egy lassan reagáló alkalmazotthoz beszélne.
Ildikó a kezében tartotta a távirányítót, de a híradót már nem indította el. Megdermedt.
– Gergő, szervusz. Történt valami?
– Nem, nincs baj – fújta ki a levegőt a fia idegesen. – Csak találtunk Rékával egy last minute utat, holnap hajnalban indul a gép.
A kutyát viszont nincs kire hagyni. Befogadnád pár napra?
Bars, a hatalmas, nyáladzó német dog nagyobb helyet foglalt el a kétszobás lakásban, mint a nappaliban álló öreg vitrinszekrény.
– Mennyi időre? – kérdezte óvatosan Ildikó, bár előre sejtette a választ.
– Úgy egy hétre. Vagy lehet, hogy kettőre. Majd kiderül. Anya, ugyan már, ha nem te, akkor ki? Panzióba adni kegyetlenség lenne. Tudod, milyen érzékeny.
Ildikó tekintete a frissen kárpitozott kanapéra siklott. Fél éven át spórolt rá, apránként, minden apró örömről lemondva. Bars néhány nap alatt tönkretenné.
– Gergő, én… most fejeztem be a felújítást, nem igazán alkalmas…
– Ugyan, milyen felújítást? – csattant fel a fia. – Kicserélted a tapétát?
Bars jól nevelt, csak vidd le sétálni rendesen. Mennünk kell, Réka már pakol. Egy órán belül ott vagyunk.
A hívás megszakadt.
Nem kérdezte meg, hogy van. Nem említette a múlt heti születésnapját sem. Hatvanöt éves lett.
Egész nap várta a telefont. Elkészítette a híres salátáját, felvette az új ruháját. A gyerekek ígérték, hogy benéznek, de végül senki nem jött.
Gergő egy rövid üzenetet küldött: „Boldog szülinapot, anya! Szétcsúszunk a melóban.” Kingától még ennyi sem érkezett. Most pedig: „azonnal segítség kell”.
Ildikó lassan leült a kanapéra. Nem a kutya volt a valódi gond, és nem is az új huzat.
Sokkal inkább az a keserű felismerés, hogy milyen szerepet osztottak rá. Ingyenes panzió, készenléti szolgálat, végső megoldás. Egy funkció, nem pedig ember.
Eszébe jutott, amikor évekkel korábban arról álmodott, hogy a gyerekei felnőnek, önállóak lesznek, saját életet építenek.
Most pedig ráébredt: nem az üres lakás a legfélelmetesebb. Hanem az, amikor összeszorult szívvel várja a csörgést, tudva, hogy csak akkor jut eszükbe, ha szükségük van valamire.
Figyelemért könyörögni, még ha ezért a saját kényelmét és méltóságát kell is feladnia.
Egy óra múlva megszólalt a csengő. Gergő állt az ajtóban, kezében a póráz, amelynek végén a hatalmas kutya feszített. Bars berontott a lakásba, és sáros mancsnyomokat hagyott a frissen felmosott padlón.
– Itt a táp, itt a játékai. Naponta háromszor vidd le, tudod. Mennünk kell, különben lekéssük a gépet! – hadarta, a pórázt az anyja kezébe nyomta, futólag puszit dobott az arcára, és már el is tűnt a lépcsőházban.
Ildikó a folyosó közepén maradt. Bars közben komótosan szaglászni kezdte a fotel lábát.
A lakás belsejéből hirtelen anyagszakadás hangja hasított a csendbe.
Ildikó a telefonjára pillantott. Felhívhatná Kingát… talán ő megértené? Az ujja azonban mozdulatlanul lebegett a kijelző felett.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz