— Jó reggelt, Rékám! Hoztam nektek reggelit. Tudom, hogy a főzés nem az erősséged.

— Hogy jutott be? — kérdezte Réka döbbenten.

— Van kulcsom, drágám. Márk tegnap este odaadta, miután elaludtál.

Mintha jeges vízzel öntötték volna le. A férje a háta mögött adta át a kulcsot.

— Hol van Márk? — kérdezte halkan, próbálva uralkodni magán.

— Talán zuhanyzik. Elkészítettem a kedvenc túrós lepényét. Szedd össze magad, és gyere reggelizni.

Emese már a konyha felé indult, otthonosan mozogva a térben. Réka a folyosón állt, mozdulatlanul. Olyan volt, mintha egy rossz álomba csöppent volna.

Márk vidáman fütyörészve lépett ki a fürdőszobából.

— Ó, anya itt van? Szuper, majd éhen halok!

— Odaadtad neki a kulcsot — nézett rá Réka szemrehányóan.

— Igen. És? Tegnap megbeszéltük.

— Megbeszéltük, de én nemet mondtam!

Márk homloka ráncba szaladt.

— Réka, ne csinálj jelenetet. Anyának joga van kulcshoz. Ő az édesanyám.

— És én a feleséged vagyok! Ez a mi otthonunk, nem az övé!

— Halkabban, meghallja.

— Hallja csak! — tört ki Rékából. — Nem fogom eltűrni, hogy így törjön be az életünkbe…

…az életünkbe!

— Elég! — csattant fel egy új hang.

Emese lépett ki a konyhából, arcán sértett méltóság tükröződött, ajkát vékony vonalba préselte.

— Mindent hallottam. Ha ennyire zavar benneteket a jelenlétem, akkor elmegyek. De jól jegyezd meg, Réka: súlyos hibát követsz el, amikor a fiamat az anyja ellen hangolod.

— Nem hangolok senkit senki ellen! — vágott vissza Réka. — Csupán azt szeretném, hogy ebben a lakásban a mi családunk éljen. Márkkal. Kettesben.

— Vagyis én nem tartozom a családhoz? — Emese színpadias mozdulattal a mellkasára tette a kezét. — Márk, hallod, miket mond a feleséged?

Márk tanácstalanul kapkodta a tekintetét az anyja és a neje között.

— Anya, Réka nem így értette…

— De pontosan így értettem! — szakította félbe Réka. — Felnőtt emberek vagyunk. Saját életünk van. Jogunk van a magánszférához.

Emese hitetlenkedve csóválta a fejét.

— Magánszféra… a mai fiatalok mindig kitalálnak valami új divatszót. Bezzeg a mi időnkben a család összetartott. Segítettük egymást, nem toltuk el magunktól a másikat. Most meg mindenki a „saját terét” védi!

Felkapta a táskáját, és az előszoba felé indult.

— A reggelit az asztalon hagyom. A kulcsokat is. Nem akarok tolakodó lenni.

Látványosan letette a kulcscsomót a kisszekrényre, majd kiviharzott. Márk azonnal utána sietett.

— Anya, várj!

Réka egyedül maradt. Odalépett a szekrényhez, felvette a kulcsokat, és szorosan a markába zárta őket. Ez így nem maradhat — gondolta. Zárat kell cserélniük, minél hamarabb.

Aznap este Márk komor arccal tért haza, mintha viharfelhők ültek volna a vállán.

— Most elégedett vagy? — kérdezte ingerülten. — Anya teljesen kiborult. Azt mondja, többé be sem teszi ide a lábát.

— Annál jobb — felelte Réka higgadtan. — Talán végre élhetjük a saját életünket.

— Szerinted ez normális? — emelte fel a hangját Márk. — Az a normális, ha a feleség tiszteli az anyósát! Ha béke van a családban!

— Békét nem lehet úgy teremteni, hogy az egyik fél mindig enged — válaszolta Réka. — Édesanyád irányítani akar bennünket, te pedig mindent ráhagysz.