— Ő az anyám! Az egyetlen közeli hozzátartozóm, mióta apu meghalt!

Réka halkabban szólalt meg:

— És én ki vagyok neked? Nem számítok közelinek?

Márk elhallgatott, majd fáradt sóhaj szakadt fel belőle.

— Dehogynem. Persze, hogy számítasz. Csak… anya annyi mindent feláldozott értem. Nem tudom megbántani.

— Engem viszont lehet?

— Nem bántalak! Csak egy kis megértést kérek.

Réka az ablakhoz lépett. Kint már sötét volt, az utcai lámpák sárgás fénye csillogott az aszfalton.

— Márk, szeretlek. De nem tudok úgy élni, hogy folyamatosan az anyád felügyelete alatt állunk. Vagy önálló család vagyunk… vagy…

— Vagy mi? — lépett mellé a férfi. — Fenyegetsz?

— Nem fenyegetlek. Csak gondolkodj el rajta.

A következő napok fagyos csendben teltek. Márk látványosan kerülte a beszélgetést, Réka pedig nem kezdeményezett békülést. A levegő szinte vibrált a kimondatlan szavaktól.

Péntek este csöngettek.

Réka nyitott ajtót. A küszöbön Emese állt, mögötte egy huszonöt év körüli, csinos, zavart tekintetű lány.

— Jó estét, Réka. Ő itt Dóra, egy barátnőm lánya. Arra gondoltam, Márknak talán jól esne megismerni egy ilyen kedves teremtést.

Réka értetlenül pislogott.

— Tessék? Ezt mégis hogy képzeli?

— Ha már ennyire elutasítod a családunkat, talán ideje, hogy a fiam más lehetőségeken is elgondolkodjon — felelte Emese mosolyogva, de a tekintete hidegen csillant.

— Maga megőrült? — Réka hangja remegett az indulattól. — Márk a férjem!

— Egyelőre — javította ki Emese szárazon. — Az olyan házasságok, ahol nem tisztelik az idősebbeket, ritkán tartósak.

Ekkor Márk is kilépett a szobából.

— Anya? Mit keresel itt? És ki ez a hölgy?

— Márk, ő Dóra. Meséltem róla. Jogász, sikeres, intelligens lány. És ami a legfontosabb: olyan családból jön, ahol tudják, mit jelent a szülők iránti tisztelet.

Márk zavartan nézett egyikükről a másikra.

— Anya, ez nagyon kellemetlen. Nős vagyok.

— Igen, még — felelte Emese. — De Dóra szívesen beszélget veled, ha a körülmények esetleg változnának.

Réka mellkasában forrt a düh.

— Azonnal távozzanak! Mindketten!

— A te lakásodból? — húzta fel a szemöldökét Emese. — Úgy tudom, az ingatlan Márk nevén van. Inkább az övé ez az otthon.

— Közös tulajdon! — vágta rá Réka. — Ugyanannyi jogom van itt dönteni, mint neki!

— Anya, kérlek, menj el — szólalt meg váratlan határozottsággal Márk. — Ez már tényleg túlzás.

Emese döbbenten meredt a fiára.

— Márk, hát én csak érted akartam…

— …csak segíteni próbáltam! — fejezte be Emese, de Márk már nem hagyta tovább beszélni.

— Anya, kérlek. Most menj el. Rékával kettesben kell maradnunk.

Emese ajka vékony vonallá préselődött, de végül szó nélkül megfordult. Intett Dórának is, aki zavartan követte. Néhány másodperccel később becsukódott mögöttük az ajtó.

A lakásban nehéz csend telepedett a levegőre.

Márk lerogyott a kanapéra, könyökét a térdére támasztotta, és két kezébe temette az arcát.

— Sajnálom — mondta tompán. — Fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmire készül.

Réka lassan mellé ült.

— Márk, ez már nem egyszerű túlzás. Az édesanyád módszeresen próbál szétválasztani minket.