— Tudom… beszélni fogok vele.

— Beszélni? — Réka hangja feszülten csengett. — Mit mondasz majd? Hogy egy kicsit talán túl messzire ment? Hogy legközelebb legyen tapintatosabb?

Márk felemelte a fejét.

— Mit vársz tőlem?

— Azt, hogy dönts. Vagy mellettem állsz, és együtt húzunk határokat. Vagy mellette maradsz, és akkor nincs értelme folytatnunk.

— Ez most ultimátum?

— Nem. Ez az egyetlen lehetőség. Így tovább nem tudok élni.

Hosszú percek teltek el válasz nélkül. Márk felállt, az ablakhoz ment, és kibámult az utcára.

— Amióta apu meghalt, csak ketten voltunk. Anya mindent rám tett fel. Az egész életét.

— És ezért most úgy érzi, joga van irányítani a tiédet? Hogy feláldozd a saját boldogságodat?

Márk visszafordult.

— Boldogtalanok vagyunk?

Réka keserűen elmosolyodott.

— Az édesanyád az előbb egy másik nőt hozott ide, hogy bemutassa neked mint „alkalmas jelöltet”. A közös otthonunkba. Szerinted ez a kiegyensúlyozott házasság jele?

— Nem, persze hogy nem… csak én… nem tudok neki nemet mondani. Mindig tudja, melyik gombot kell megnyomnia.

— Ez manipuláció, Márk. És amíg nem tanulsz meg szembeszállni vele, addig nekünk nincs esélyünk.

Aznap éjjel külön szobában aludtak. Réka órákig forgolódott, gondolatai körbe-körbe jártak. Szerette a férjét, de nem akart egy olyan kapcsolatban élni, ahol folyamatosan külső beavatkozás szabja meg a határokat.

Reggel a telefon csörgése riasztotta fel. Kinga hívta.

— Réka, láttad már?

— Mit kellett volna látnom? — kérdezte álmosan.

— Az anyósod kiírt egy bejegyzést. Rólad. És feltöltött képeket arról a lányról is, akit tegnap idehozott.

Réka azonnal felült az ágyban.

— Tessék?!

Megnyitotta az alkalmazást, és rákeresett Emese oldalára. Ott virított egy hosszú, panaszos hangvételű írás arról, hogy a mai menyek hálátlanok, szétzilálják a családokat, a férjüket az anyjuk ellen hangolják. A szöveg alatt több fotó Dóráról, a felirat pedig: „Vannak még lányok, akik tisztelik a családi értékeket.”

Réka gyomra összerándult. Ez volt az utolsó csepp.

Gyorsan felöltözött, és kiment a konyhába. Márk a kávéját kortyolgatta.

— Az édesanyád most tényleg átlépett minden határt — mondta, és elé tette a telefonját.

Márk végigolvasta a bejegyzést. Az arca elsápadt.

— Én erről nem tudtam… ezt nem lett volna szabad…

— De megtette — vágott közbe Réka. — És az, hogy te nem tudtál róla, ezen semmit sem változtat. Előre kellett volna látnod. Meg kellett volna védened engem. Minket.

Szó nélkül visszament a hálóba, és elővette a bőröndöt.

— Mit csinálsz? — állt meg az ajtóban Márk.

— Elmegyek a szüleimhez pár napra. Időre van szükségem.

— Várj, kérlek! Beszéljük meg!

— Mit? Hogy nyilvánosan megalázott, te pedig még mindig csak „beszélni” akarsz vele?

— Rá fogom venni, hogy törölje!

Réka megállt, és ránézett.

— Rávenni? Márk, te felnőtt férfi vagy. Miért könyörögsz, miért nem állsz ki? Miért hagyod, hogy így bánjon a feleségeddel?

Márk tekintete bizonytalan volt.

— Nem tudom… tényleg nem tudom, hogyan kezeljem.

— Egyszerűen nemet kell mondani. Határozottan. De te erre nem vagy képes. És ez a baj.