Becsukta a bőröndöt, felkapta, és az ajtó felé indult. Márk még utána nyúlt.

— Réka, adj egy esélyt, hogy rendbe hozzam!

— Már kaptál. Nem is egyet.

Az ajtó bezárult mögötte, Márk pedig mozdulatlanul maradt az előszobában.

Réka egy hetet töltött a szüleinél. Márk minden nap hívta, üzeneteket írt, sőt egyszer személyesen is megjelent, de ő nem volt hajlandó találkozni vele. Előbb saját magában kellett rendet tennie: akar-e még küzdeni ezért a házasságért.

A nyolcadik napon váratlanul Emese kereste.

— Réka, beszélnünk kell.

— Nem hiszem, hogy lenne miről — felelte hűvösen.

— Márkról van szó. Teljesen összeomlott. Alig eszik, nem alszik rendesen. Aggódom érte.

Réka néhány másodpercig hallgatott, majd lassan megszólalt:

— Önnek talán korábban kellett volna ezen gondolkodnia…

— Ezen talán korábban kellett volna elgondolkodnia — folytatta Réka halkan, de élesen. — Akkor, amikor menyasszonyokat hordott a fiának, és rólam terjesztett rosszindulatú bejegyzéseket az interneten.

A vonal túlsó végén rövid csend állt be.

— Azt az írást már töröltem — mondta végül Emese kelletlenül. — És… kész vagyok bocsánatot kérni.

Ez a mondat őszinte meglepetést váltott ki Rékából. Nem ehhez a hangnemhez volt szokva.

— Bocsánatot? Tőlem?

— Igen. Indulatos voltam. Márk elmagyarázta, hogy ő is hibázott. És én is. Talán találkozhatnánk valahol, hogy nyugodtan beszéljünk?

Réka vívódott. Nehéz volt elhinnie, hogy ez valódi megbánás. Ugyanakkor ott motoszkált benne a gondolat: talán ez az esély a békére.

— Rendben. Holnap egy kávézóban megfelel?

Másnap Réka pontosan érkezett. Emese már ott ült egy sarokasztalnál. Szokatlanul visszafogottnak tűnt: nem viselt feltűnő sminket, és elegáns kosztüm helyett egyszerű ruhában volt.

— Köszönöm, hogy eljött — kezdte bizonytalanul. — Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam. Márk olyan dolgokat mondott, amiket nehéz volt hallanom. Azt, hogy a túlzott aggodalmammal tönkreteszem az életét.

Réka figyelmesen hallgatta.

— Egyedül neveltem fel — folytatta Emese. — Amikor a férjem meghalt, ő maradt az egyetlen kapaszkodóm. Talán túlságosan is ragaszkodtam hozzá. Nem tudtam elengedni.

— Nem elvenni akarom öntől a fiát — felelte Réka szelíden. — Azt szeretném, ha lenne saját életünk Márkkal. Olyan, amelyben ön is jelen lehet, de nem irányítóként. Hanem úgy, mint valaki, aki tiszteletben tartja a határainkat.

Emese lassan bólintott.

— Értem. Megpróbálok változtatni. Nem ígérem, hogy egyik napról a másikra sikerül. A megszokás erős. De törekedni fogok rá.

— És a lakáskulcs?

— Nem tartok meg belőle másolatot. Az az otthon a maguké.

Réka érezte, ahogy a benne feszülő görcs oldódni kezd.

— Márk tud erről a találkozóról?

— Nem. Először önnel akartam tisztázni mindent. Réka… kérem, menjen vissza hozzá. Szereti magát. Igazán.

— És ön? El tud fogadni engem?

Emese néhány másodpercig hallgatott, majd halvány, de őszinte mosoly jelent meg az arcán.

— Tudja, maga az egyetlen nő az életében, aki nem hátrált meg előttem. A többiek vagy behódoltak, vagy eltűntek. Maga viszont kiállt a házasságáért. Ez tiszteletet ébreszt bennem.