— Így van — bólintott biztatóan. — Ne add meg neki azt az örömöt, hogy összeroppansz.

Márk bizonytalanul toporgott.

— Réka, én…

— Most ne, Márk — szakította félbe nyugodt, de határozott hangon. — Erről majd később beszélünk. Most az esküvőnk zajlik.

Amikor visszatértek a terembe, a vendégek már összesúgtak. Mónika elégedett arccal ült az asztalnál, mintha megnyert volna egy csatát. Réka azonban az elvárásaival ellentétben sugárzó mosollyal lépett be. Odahajolt a ceremóniamesterhez, és halkan súgott neki valamit.

— Hölgyeim és uraim — harsant fel a műsorvezető hangja —, a menyasszony szeretne néhány szót szólni.

Mónika homloka ráncba szaladt; ez nem szerepelt a forgatókönyvben.

Réka átvette a mikrofont, és lassan végignézett a termen.

— Kedves barátaink! Először is szeretném megköszönni Mónikának az… őszinte köszöntőt — kezdte finom mosollyal. — Amikor idefelé tartottam, azon gondolkodtam, mit jelent valójában második feleségnek lenni.

— …mit jelent valójában második feleségnek lenni. Nem könnyű úgy társat választani, hogy annak az életében már létezett egy boldog fejezet valaki mással.

A teremben szinte tapinthatóvá vált a csend, a vendégek lélegzet-visszafojtva figyeltek.

— De útközben ráébredtem valamire — folytatta Réka nyugodt, mégis határozott hangon. — Nem Eszter ellenfele vagyok. Nem akarom elfoglalni a helyét, és nem kívánok a másolata lenni.

Pillantása Márkot kereste, aki egyetlen másodpercre sem vette le róla a szemét.

— Márk nem azért szeretett belém, mert bárkire hasonlítok — mondta lágyabban. — Hanem azért, mert önmagam vagyok. A hibáimmal, a makacsságommal, az erősségeimmel együtt. És hálás vagyok a sorsnak, hogy egymás mellé sodort bennünket.

Ezután Mónika felé fordult.

— Mónika, tudom, hogy sosem leszek az ön számára Eszter. Nem is akarok az lenni. Azt viszont remélem, hogy idővel képes lesz elfogadni engem olyannak, amilyen vagyok. Nem pótlékként, hanem családtagként. Megígérem, hogy szeretni fogom a fiát, és a magam módján teszem boldoggá — nem úgy, ahogyan Eszter tette, hanem ahogyan én tudom.

Néhány másodpercnyi döbbent csönd után taps tört ki. Mónika arca megmerevedett; látszott rajta, hogy ilyen fordulatra nem számított.

Az ünnepség folytatódott. A feszültség ugyan nem párolgott el teljesen, de Réka tartása végig méltóságteljes maradt. Táncolt Márkkal, nevetgélt a barátnőivel, és még arra is volt lelkiereje, hogy az este folyamán odalépjen az anyósához, és felkínáljon neki egy szelet tortát.

Később, amikor a nászutas lakosztályban végre kettesben maradtak, Márk komoly arccal fordult felé.

— Elképesztő voltál ma — mondta, miközben átölelte. — Sajnálom, hogy nem állítottam le anyát hamarabb.

Réka kibontakozott az ölelésből, és a szemébe nézett.

— Márk, egy dolgot tisztáznunk kell. Szeretlek, és veled akarok élni. De nem leszek egy emlék árnyéka. Nem fogom eltűrni, hogy állandóan Eszterhez mérjenek.

Márk bólintott.

— Igazad van. Azért szeretlek, mert te Réka vagy. Anyának is meg kell ezt értenie, még ha időbe telik is.

— Remélem, így lesz — felelte halkan a nő. — De ha mégsem, választanod kell majd. Nem vállalom, hogy egész életemben ilyen megaláztatásban éljek.

Márk ekkor értette meg igazán, mennyire erős a mellette álló nő. Réka nem akarta kitörölni a múltat, de nem engedte, hogy az irányítsa a jelenüket. És éppen ebben rejlett az a különleges tartás, amiért beleszeretett.