— Ugyan, ne kezdd már ezt a könyvelősdit — legyintett ingerülten Vivien sógornője. — Egyszerűbb lenne, ha fejenként visszaadnál ezer forintot, és lezárnánk az egészet. Láttuk, mi volt az asztalon: alig akadt kaviár, lazac helyett csirke került a főfogásba. Spóroltál rajta, nem igaz?

Emese felvette az olvasószemüvegét.

— Nézzük meg tényszerűen. Ildikó, azt mondtad, fejenként háromezret dobtatok össze. Öten vagytok, vagyis tizenötezer forinttal szálltatok be. Jól számolom?

— Pontosan — préselte össze ajkait az anyós. — De az asztalon legfeljebb tízezernyi étel lehetett.

— Akkor lássuk a bizonylatokat — felelte Emese, és gondosan egymás mellé terítette a blokkos lapokat. — Alapanyagok: tizenhétezer-négyszáz forint. Italok: nyolcezer-kétszáz. Összesen huszonötezer-hatszáz forint.

A konyhára nehéz csend telepedett. Levente csak egy halk hümmögést hallatott.

— Hol vásároltál te ennyiért? — csattant fel Hajnalka. — Valami luxusüzletben? Nagy tételben olcsóbb lett volna!

— Nem a legolcsóbb, hanem a megfelelő minőséget választottam — válaszolta Emese egyenletes hangon. — De ez még csak a teljes összeg. Most következzen a fogyasztás megoszlása. A könyvelésben ezt költséghelyek szerinti bontásnak hívják.

Egy újabb táblázatot csúsztatott elő.

— Benedek, kezdjük veled, mint a család rangidős férfitagjával. Megittál egy üveg Ararat konyakot, ami kétezer forint volt, és egy Finlandia vodkát ezer-kétszázért. Ezen kívül körülbelül hatvan deka házi sült tarját fogyasztottál, és öt kaviáros szendvicset is láttalak a tányérodon.

— Te most komolyan számoltad, ki mit eszik? Figyeltél minket? — csattant fel Benedek.

— Egyszerűen nyilvántartottam a kiadásokat. Hiszen ti kértétek az igazságot — fordult Vivien felé. — Te ajándék és hozzájárulás nélkül érkeztél, viszont két púposra tömött szatyorral távoztál, mondván: „csak egy kevés maradék a férjem reggelijére”. Abban a kevésben volt fél sült kacsa, egy doboz franciasaláta, egy válogatott sajttál parmezánnal és camemberttel, egy üveg pezsgő, valamint egy bonbonos doboz, amit a kollégáimtól kaptam névre szóló ajándékként. A piaci értéke ennek a „kis csomagnak” nagyjából négyezer forint.

Vivien szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Arcát lassan vörös foltok lepték el.

— Ildikó — folytatta Emese rezzenéstelenül —, ön egész este a kocsonyát bírálta, hogy nem lett elég szilárd. Ennek ellenére két teljes adagot elfogyasztott. És még valami: véletlenül összetörte a nyolcszáz forint értékű cseh kristálypoharamat. Ezt eddig nem számoltam bele az ünnepség költségeibe… de ha már a méltányosságnál tartunk…

Ujjai gyorsan és határozottan kezdtek kopogni a számológép gombjain. A kijelzőn egymás után villantak fel az összegek, miközben a családtagok lélegzetvisszafojtva figyelték, mire jut a végső számítás.

– Akkor nézzük a végösszeget – szólalt meg Emese, miközben a kijelzőn megállapodott számra pillantott. – Az ételre és italra összesen huszonötezer forint ment el. Önök ebből tizenötezret adtak. A fennmaradó tízezret a saját jutalmamból tettem hozzá. Viszont ha lebontjuk, ki mennyit fogyasztott…