«Nem, én csak számolok.» — Emese nyugodtan átadta a pénzt Márknak
Az igazság fájdalmas, a család szégyentelen.
— Emese, mi itt a családban leültünk és átbeszéltük a történteket… — szólt bele a telefonba Ildikó selymesnek tűnő hangja, amely mögött azonban ott csengett az a hideg, fémes él, amitől Emesének mindig lüktetni kezdett a halántéka. — Arra jutottunk, hogy finoman szólva sem volt minden rendben.
Emese a mosogatószivaccsal a kezében dermedten állt. A konyhában még mindig érezni lehetett a fenyő és a mandarin illatát, pedig az ünnepek már napokkal korábban véget értek. A tányérok ragyogtak, a kristálypoharak visszakerültek a vitrinbe, mégis ott maradt benne valami kellemetlen, letörölhetetlen érzés.
— Pontosan mire gondolsz, Ildikó? — kérdezte higgadtan, miközben az ablak sötét tükrében a saját tekintetét figyelte.
— A pénzre, drágám. Mindannyian bedobtunk fejenként háromezer forintot. Öten voltunk. Az asztal viszont… hát, mondjuk ki, nem ért tizenötezret. Nem ma kezdtük az életet, tisztában vagyunk az árakkal. A család szerint a különbözetet illene visszaadnod. Az igazságosság ezt kívánja.
Emese lassan a mosogatóba ejtette a szivacsot. Valahol mélyen, ahol évek óta gyűlt a kimondatlan tűrés, halkan átbillent benne valami. Mint amikor a vasúti váltó átáll: a „nyelj és mosolyogj, hiszen rokonok” irányból a „hideg elszámolás” felé.
— Rendben — felelte tárgyilagos hangon, ugyanazzal a kimért nyugalommal, ahogyan az adóbevallásait szokta intézni. — Gyertek el holnap mindannyian. Számoljunk el fillérre pontosan.
Másnap estére meg is érkeztek. Ildikó határozott léptekkel vonult be, miközben kibújt a nercbundájából — abból, amelyet annak idején a fia pénzéből vásároltak. Utána Levente lépett be, lesütött szemmel, gondosan kerülve Emese pillantását. Vivien következett, körüllengve erős, drága parfümjével, majd Benedek, aki robusztus termetével és hangos jelenlétével szinte betöltötte az előszobát.
Utolsóként Hajnalka érkezett egy tíz év körüli, vékony fiúval, Márkkal. A gyerek kopott pulóvert viselt; Hajnalka a nővére halála után vette magához, és most is óvón terelgette. Márk lehajtott fejjel állt, mintha puszta létezéséért is bocsánatot kérne.
— Na, végre együtt a társaság! — csapta össze a tenyerét Benedek, és meghívás nélkül helyet foglalt az asztalfőn. — Akkor lássuk a maradékot meg a pénzt! Nem vagyunk mi kapzsik, de rend legyen. Mégiscsak furcsa, hogy valaki üzletet csinál a rokonaiból.
Emese szó nélkül az asztalra tette a teáskannát. Sütemény nem volt, sem pogácsa, csak tea és egy gondosan összeállított dosszié.
— És valami harapnivaló? — húzta el a száját Vivien, miközben kifogástalan manikűrjét szemlélte. — Azt hittük, legalább egy torta…
— Azért gyűltünk össze, hogy tisztázzuk a dolgot, Vivien — válaszolta Emese nyugodtan, majd helyet foglalt velük szemben. — Azt írtad az üzenetben, hogy „lehúztalak” benneteket. Akkor beszéljünk most nyíltan, számokkal alátámasztva.
Emese kinyitotta a dossziét, és elővett belőle egy számológépet is. Mozdulatai higgadtak és pontosak voltak, mintha egy tárgyalóteremben készülne prezentálni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz