— Emese, mi itt a családban leültünk és átbeszéltük a történteket… — szólt bele a telefonba Ildikó selymesnek tűnő hangja, amely mögött azonban ott csengett az a hideg, fémes él, amitől Emesének mindig lüktetni kezdett a halántéka. — Arra jutottunk, hogy finoman szólva sem volt minden rendben.
Emese a mosogatószivaccsal a kezében dermedten állt. A konyhában még mindig érezni lehetett a fenyő és a mandarin illatát, pedig az ünnepek már napokkal korábban véget értek. A tányérok ragyogtak, a kristálypoharak visszakerültek a vitrinbe, mégis ott maradt benne valami kellemetlen, letörölhetetlen érzés.
— Pontosan mire gondolsz, Ildikó? — kérdezte higgadtan, miközben az ablak sötét tükrében a saját tekintetét figyelte.
— A pénzre, drágám. Mindannyian bedobtunk fejenként háromezer forintot. Öten voltunk. Az asztal viszont… hát, mondjuk ki, nem ért tizenötezret. Nem ma kezdtük az életet, tisztában vagyunk az árakkal. A család szerint a különbözetet illene visszaadnod. Az igazságosság ezt kívánja.
Emese lassan a mosogatóba ejtette a szivacsot. Valahol mélyen, ahol évek óta gyűlt a kimondatlan tűrés, halkan átbillent benne valami. Mint amikor a vasúti váltó átáll: a „nyelj és mosolyogj, hiszen rokonok” irányból a „hideg elszámolás” felé.
— Rendben — felelte tárgyilagos hangon, ugyanazzal a kimért nyugalommal, ahogyan az adóbevallásait szokta intézni. — Gyertek el holnap mindannyian. Számoljunk el fillérre pontosan.
Másnap estére meg is érkeztek. Ildikó határozott léptekkel vonult be, miközben kibújt a nercbundájából — abból, amelyet annak idején a fia pénzéből vásároltak. Utána Levente lépett be, lesütött szemmel, gondosan kerülve Emese pillantását. Vivien következett, körüllengve erős, drága parfümjével, majd Benedek, aki robusztus termetével és hangos jelenlétével szinte betöltötte az előszobát.
Utolsóként Hajnalka érkezett egy tíz év körüli, vékony fiúval, Márkkal. A gyerek kopott pulóvert viselt; Hajnalka a nővére halála után vette magához, és most is óvón terelgette. Márk lehajtott fejjel állt, mintha puszta létezéséért is bocsánatot kérne.
— Na, végre együtt a társaság! — csapta össze a tenyerét Benedek, és meghívás nélkül helyet foglalt az asztalfőn. — Akkor lássuk a maradékot meg a pénzt! Nem vagyunk mi kapzsik, de rend legyen. Mégiscsak furcsa, hogy valaki üzletet csinál a rokonaiból.
Emese szó nélkül az asztalra tette a teáskannát. Sütemény nem volt, sem pogácsa, csak tea és egy gondosan összeállított dosszié.
— És valami harapnivaló? — húzta el a száját Vivien, miközben kifogástalan manikűrjét szemlélte. — Azt hittük, legalább egy torta…
— Azért gyűltünk össze, hogy tisztázzuk a dolgot, Vivien — válaszolta Emese nyugodtan, majd helyet foglalt velük szemben. — Azt írtad az üzenetben, hogy „lehúztalak” benneteket. Akkor beszéljünk most nyíltan, számokkal alátámasztva.
Emese kinyitotta a dossziét, és elővett belőle egy számológépet is. Mozdulatai higgadtak és pontosak voltak, mintha egy tárgyalóteremben készülne prezentálni.
— Ugyan, ne kezdd már ezt a könyvelősdit — legyintett ingerülten Vivien sógornője. — Egyszerűbb lenne, ha fejenként visszaadnál ezer forintot, és lezárnánk az egészet. Láttuk, mi volt az asztalon: alig akadt kaviár, lazac helyett csirke került a főfogásba. Spóroltál rajta, nem igaz?
Emese felvette az olvasószemüvegét.
— Nézzük meg tényszerűen. Ildikó, azt mondtad, fejenként háromezret dobtatok össze. Öten vagytok, vagyis tizenötezer forinttal szálltatok be. Jól számolom?
— Pontosan — préselte össze ajkait az anyós. — De az asztalon legfeljebb tízezernyi étel lehetett.
— Akkor lássuk a bizonylatokat — felelte Emese, és gondosan egymás mellé terítette a blokkos lapokat. — Alapanyagok: tizenhétezer-négyszáz forint. Italok: nyolcezer-kétszáz. Összesen huszonötezer-hatszáz forint.
A konyhára nehéz csend telepedett. Levente csak egy halk hümmögést hallatott.
— Hol vásároltál te ennyiért? — csattant fel Hajnalka. — Valami luxusüzletben? Nagy tételben olcsóbb lett volna!
— Nem a legolcsóbb, hanem a megfelelő minőséget választottam — válaszolta Emese egyenletes hangon. — De ez még csak a teljes összeg. Most következzen a fogyasztás megoszlása. A könyvelésben ezt költséghelyek szerinti bontásnak hívják.
Egy újabb táblázatot csúsztatott elő.
— Benedek, kezdjük veled, mint a család rangidős férfitagjával. Megittál egy üveg Ararat konyakot, ami kétezer forint volt, és egy Finlandia vodkát ezer-kétszázért. Ezen kívül körülbelül hatvan deka házi sült tarját fogyasztottál, és öt kaviáros szendvicset is láttalak a tányérodon.
— Te most komolyan számoltad, ki mit eszik? Figyeltél minket? — csattant fel Benedek.
— Egyszerűen nyilvántartottam a kiadásokat. Hiszen ti kértétek az igazságot — fordult Vivien felé. — Te ajándék és hozzájárulás nélkül érkeztél, viszont két púposra tömött szatyorral távoztál, mondván: „csak egy kevés maradék a férjem reggelijére”. Abban a kevésben volt fél sült kacsa, egy doboz franciasaláta, egy válogatott sajttál parmezánnal és camemberttel, egy üveg pezsgő, valamint egy bonbonos doboz, amit a kollégáimtól kaptam névre szóló ajándékként. A piaci értéke ennek a „kis csomagnak” nagyjából négyezer forint.
Vivien szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Arcát lassan vörös foltok lepték el.
— Ildikó — folytatta Emese rezzenéstelenül —, ön egész este a kocsonyát bírálta, hogy nem lett elég szilárd. Ennek ellenére két teljes adagot elfogyasztott. És még valami: véletlenül összetörte a nyolcszáz forint értékű cseh kristálypoharamat. Ezt eddig nem számoltam bele az ünnepség költségeibe… de ha már a méltányosságnál tartunk…
Ujjai gyorsan és határozottan kezdtek kopogni a számológép gombjain. A kijelzőn egymás után villantak fel az összegek, miközben a családtagok lélegzetvisszafojtva figyelték, mire jut a végső számítás.
– Akkor nézzük a végösszeget – szólalt meg Emese, miközben a kijelzőn megállapodott számra pillantott. – Az ételre és italra összesen huszonötezer forint ment el. Önök ebből tizenötezret adtak. A fennmaradó tízezret a saját jutalmamból tettem hozzá. Viszont ha lebontjuk, ki mennyit fogyasztott…
Egy pillanatra felnézett, majd higgadt hangon folytatta:
– Benedek, az ön része öt és fél ezer forintra jött ki. Háromezret már kifizetett, tehát még kettő és féllel tartozik. Vivien, a „csomag elvitelre” és a vacsora együtt hatezer forintot tesz ki. Ebből három hiányzik.
Ezután lassan Ildikóra emelte a tekintetét.
– Ildikó, az igazságosság nem azt jelenti, hogy valaki mindent áll, aztán még őt hibáztatják. Az a korrekt, ha mindenki vállalja a saját kívánságainak és étvágyának következményét. Ha ez egy hivatalos megállapodás lenne, akár jogalap nélküli gazdagodásról is beszélhetnénk. De mivel rokonok vagyunk, a helyzet még kellemetlenebb.
A konyha sarkából halk szipogás hallatszott. Minden fej egyszerre fordult arra. Márk összegömbölyödve ült a fotelben, mintha a háttámlába akarna olvadni.
– És Márk… – Emese hangja most először veszített keménységéből. Eszébe villant az este képe.
Ahogy a kisfiú félénken a szépen felszeletelt hús felé nyúlt, és Hajnalka rácsapott a kezére: „Ehhez ne nyúlj! Az a felnőtteknek van! Egyél krumplit.” Ahogy Vivien undorodva húzódott el tőle, amikor véletlenül kilöttyintette a levet: „Na tessék, már össze is maszatol mindent… pont olyan, mint az iszákos apja.” És amikor ajándékosztáskor Ildikó csak annyit mondott: „Neki nem kell külön meglepetés. Kap enni, az épp elég.”
Emese odalépett a fiúhoz.
– Márk – mondta tisztán, Hajnalkára szegezett pillantással –, két kanál pürét és egyetlen savanyú uborkát evett. Mert önök megtiltották neki a húst. Spórolni akartak a gyerek gyomrán?
– Falánk, mint a veszedelem! Ha hagyjuk, mindent befal! – csattant fel Hajnalka éles hangon. – Nem ezért jöttünk! Te most megszégyenítesz minket!
– Én? – Emese szája sarkában halvány mosoly jelent meg. – Nem, én csak számolok. A számok nem részrehajlók. Nem hazudnak, és nem is éreznek együtt senkivel. Önök pénzt akartak, igaz?
A kardigánja zsebéből előhúzott egy ötezres bankjegyet.
– Tessék… ez az a bizonyos „hiányzó” összeg.
Ildikó tekintete mohón felcsillant, Vivien előrébb hajolt a székén.
Emese azonban visszafordult Márkhoz, megfogta a vékony kis kezét, és belecsúsztatta a pénzt.
– Ez a tiéd. Vegyél rajta, amit szeretnél: építőkészletet, csokoládét vagy bármi mást. Ez a te részed az igazságból.
– Megőrültél?! – förmedt rá Benedek. – Ennyi pénzt egy gyereknek? Úgyis azonnal elveszik tőle!
– Csak próbálják meg – felelte Emese csendesen, de olyan rendíthetetlen nyugalommal, hogy a férfi torkán akadt a szó.
– Egyébként Réka is itt van nálam, a másik szobában – tette hozzá halkan. – Tudják, Réka ügyvéd. Éppen jegyzőkönyvet készít. Ha ebből az összegből akár egyetlen forint is eltűnik, vagy még egyszer meghallom, hogy „tartozásról” beszélnek, akkor kénytelenek leszünk hivatalos útra terelni az ügyet.
…kénytelenek leszünk hivatalos útra terelni az ügyet. Sőt, a gyámhatósághoz is fordulunk. Vizsgálják csak meg, milyen körülmények között él a gyerek, és pontosan mire mennek el a számára folyósított juttatások. Hajnalka, ugye te veszed fel utána a támogatást?
Az ajtó ekkor résnyire kinyílt. A küszöbön Réka jelent meg, komoly arccal, kezében telefonnal, amelynek kijelzőjén egyértelműen látszott: rögzítés folyik.
– Jó estét – biccentett higgadtan. – Folytatjuk a beszélgetést, vagy lezárhatjuk?
Hajnalka arca hamuszürkévé vált. Ildikó kapkodva próbált levegőhöz jutni, mintha partra vetett hal vergődne. Levente volt az egyetlen, akin még látszott némi szégyen; nagy nehezen feltápászkodott a székről.
– Menjünk innen – morogta az orra alatt. – Elég cirkuszt csináltatok. Mondtam előre, hogy ebből baj lesz…
– De a csomagok… – kezdte volna Vivien megszokásból, ám Emese tekintete elég volt ahhoz, hogy elharapja a mondat végét.
Kapkodva indultak kifelé, egymást lökdösve a szűk előszobában. Nem hangzott el búcsúszó, sem békülékeny ígéret egy későbbi telefonhívásról. Csak ingerült szuszogás és az ajtó csattanása maradt utánuk.
A lakásban hirtelen csend lett. Márk a konyha közepén állt, ökölbe szorított kezében a piros papírfecnivel. Vastag könnycseppek gördültek végig az arcán, világos csíkokat húzva a poros bőrön. Úgy nézett Emesére, mintha valami csodát látna.
– Emese néni… – suttogta bizonytalanul. – Miért tetted? Most majd…
– Most már nem bánthatnak – szakította félbe gyengéden Emese, és leguggolva szorosan magához ölelte. A kisfiúból régi ruhák és kimondatlan magány illata áradt. – Nem fognak többé fenyegetni. Figyelni fogok rád, ígérem. Réka is melletted áll. De ha bármi történik, azonnal hívsz. Megegyeztünk?
Emese szemét könnyek csípték. Részben a feszültség oldódott fel benne, részben a sajnálat szorította a szívét ezért a védtelen gyerekért. És volt ott még valami más is: egy új, erős érzés. Tíz év házasság után először nem pusztán „a testvér kényelmes feleségének” érezte magát, hanem olyan nőnek, aki képes határokat húzni a saját otthonában.
– Mit szólnátok egy teához? – lépett elő Réka a szobából, miközben a pulóvere ujjával megtörölte a szemét. – Hoztam tortát is. Sejtettem, hogy ma szükség lehet rá. A rokonaid úgysem érdemelnék meg.
Márk félénken elmosolyodott, és a pulóvere ujjába törölte az orrát.
– Kaphatok… abból a szeletből, amin a rózsa van? – kérdezte alig hallhatóan.
– Neked jár a legnagyobb darab – felelte Emese határozottan. – Ez nem vita kérdése. Az igazság elsősorban azoknak fontos, akik még nem tudják megvédeni magukat.
Pillantása az immár csukott ajtóra siklott, majd az asztalon heverő számításokra. Az a papírlap, amely az imént még puszta kimutatás volt, most pajzzsá vált a kapzsisággal és közönnyel szemben.
Az ünnepek óta először érezte úgy, hogy a levegő a lakásban végre tiszta és könnyű.
