És persze utána Nórának is elmesél rólunk mindent, jól kibeszélve, elmarasztalva minket. A látogatása után valahogy mindig szégyenkezem a saját otthonom miatt, pedig rég nem vagyok kislány. Mondd meg, Levente, miért kell neki folyton beleavatkoznia a mi dolgainkba? Tanítgathatná inkább Nórát, de valamiért engem szemel ki. Tudom, az anyádtól nem lehet teljesen elzárkózni, de a különféle Kristófékból most már igazán elegem van. Mondd meg nekik nyugodtan, hogy idén bezár a „Levente-féle falusi üdülő”.

Emese legyintett egyet, és kiment a szobából. Nyomasztó érzés ült a mellkasán. Nem vágyott veszekedésre, esze ágában sem volt jelenetet rendezni, de a folyamatos vendégjárás teljesen felőrölte.

Öntudatlanul is a gyerekkora jutott eszébe. Az apja ismert vadász volt a megyében, igazi társasági ember, akit mindenki kedvelt. A vadászszezon idején egymásnak adták a kilincset a barátai, és volt, hogy hetekig, sőt egy teljes hónapig náluk laktak. Az édesanyja főzött rájuk, mosta a ruháikat, ágyat vetett mindenkinek. Soha nem panaszkodott, nem szólt egy rossz szót sem, de a kis Emese látta rajta a fáradtságot, és azt is, mennyire terhes számára az állandó jövés-menés.

Abban az időben azonban ez szinte természetesnek számított…

Abban az időben ez szinte természetes rendje volt a világnak: az emberek hetekre beköltöztek egymáshoz, és senki nem csodálkozott rajta. Ha valaki másik városba utazott, magától értetődő volt, hogy rokonoknál vagy barátoknál húzza meg magát. Visszautasítani a vendéget egyenesen illetlenségnek számított. Ráadásul senki nem méregette a másikat: mindenki nagyjából ugyanazon a szerény színvonalon élt. A jövevényeknek jutott hely a földön is, egy pokrócon, az asztalra pedig került főtt krumpli és savanyú káposzta – és ez bőven elegendőnek bizonyult. Ma már mintha szégyen lenne egyszerű fogásokkal kínálni valakit; ilyenkor inkább különleges ételek kerülnek elő, mintha verseny lenne a vendéglátásból.

Ahogy Emese felnőtt, a gyerekkori érzések lassan elhalványultak. Amikor férjhez ment Leventéhez, ő maga is kitárta az ajtót a barátok előtt. Fiatalon még élvezte a nyüzsgést: jólesett, hogy tele a ház nevetéssel, beszélgetéssel, és úgy tűnt, pezseg körülöttük az élet. Később, amikor megszülettek a gyerekek, egy időre elcsendesedett a forgalom. Talán senki sem vágyott arra, hogy éjszakánként csecsemősírást hallgasson, ráadásul a baráti körben is sorra érkeztek a babák.

Aztán telt-múlt az idő, a gyerekek mindenkinél felnőttek és kirepültek, és mintha újraindult volna a régi szokás: ismét egymást látogatták hetekre. Valamiért mindenki a nyári szabadságát akarta náluk tölteni a falusi házban. Nem is csoda – ott volt a folyó, az erdő, a házi koszt, szinte teljes ellátással. Jóval olcsóbb megoldás volt, mint minden évben messzire utazni.

Egy nap Emese rádöbbent, hogy ő maga egész életében talán kétszer maradt valahol néhány napnál tovább. Leventével ritkán mentek vendégségbe, még akkor is inkább rövid időre, ha szívből hívták őket. Idegen házban aludni sosem szeretett. Valahogy mindig az motoszkált benne, hogy terhére vannak a házigazdának, hogy plusz munkát és kényelmetlenséget jelentenek. Talán azért érezte így, mert fejben rögtön a háziasszony helyébe képzelte magát, és eszébe jutottak a saját gondolatai a vendégekről. Ráadásul ritkán ízlett neki igazán a mások főztje, de visszautasítani a gondosan készített ételeket udvariatlanságnak tűnt.