Ekkor Levente dugta ki a fejét a másik szobából.

— Hé, te! — förmedt rá. — Húzz el innen! Fösvény vagy! A saját testvéredért sem tudsz fizetni? Inkább kevesebb ajándékot vegyél annak a nődnek! Nőből akad elég az életben, de anyából és testvérből csak egy!

Márk szeme elkerekedett, egyik kezével az asztal szélébe kapaszkodott. Legszívesebben hozzávágott volna valamit ehhez az önjelölt bölcshöz, de fontosabb volt, hogy megőrizze a hidegvérét.

— Most jól figyeljetek rám, kedves rokonaim! — szólalt meg végül remegő, de határozott hangon. — Nem vagyok sem pénzkiadó automata, sem milliárdos, hogy a ti hóbortjaitokat finanszírozzam…

— …finanszírozzam! — fejezte be keményen, majd egy pillanatra végigmérte a családját. — Ha vendégségbe jöttök, szívesen látlak benneteket. De ha ez a nagyokos újabb tartozásokat halmoz fel, vagy valaki követelésekkel állít be miatta, megadom a címeteket, és intézzék veletek bíróságon keresztül. Én ebből kiszálltam!

Azzal a testvére felé bökött.

— És ha még egyszer miattad kapok egy pofont, esküszöm, személyesen jövök vissza, és kamatostul adom vissza, amit kaptam. Testvéri szeretetből!

— Ezt nem mered megtenni! — sipította Emese felháborodva.

— Majd meglátod, anya. Nemcsak hogy meg merem, de meg is teszem. És egy percig sem fog bántani a lelkiismeret.

Amikor Márk kilépett a házból, Levente utána kiáltott:

— Takarodj vissza abba a városba, ahová költöztél! Amióta elmentél, már nem is vagy közülünk való! Lecserélted a családodat egy nőre! Azt se tudni, a gyerek tényleg a tiéd-e!

Márk hirtelen megfordult. Már indult volna vissza, hogy alaposan helyre tegye az öccsét, de Levente ijedtében hátrált, majd sarkon fordult és berohant a házba. Egy tompa puffanás és egy fájdalmas kiáltás jelezte, hogy nem nézett maga elé.

— Rendben, ezt most kiegyenlítettük — morogta Márk, majd kilépett a kapun.

A buszállomás felé menet furcsa ismerősség fogta el. Ugyanezen az úton ment végig tizennyolc évvel korábban is, pontosan ugyanilyen keserű szájízzel. Akkor is sértődötten, összetörve hagyta maga mögött a szülői házat.

Mindig az öccse volt az első. Emese minden helyzetben Levente pártját fogta. Márknak engednie kellett, alkalmazkodnia, félreállnia. Mintha az ő élete, az ő vágyai kevesebbet értek volna. Pedig egy anyának nem volna szabad különbséget tennie a fiai között.

Éveken át fizette az öccse botlásait, fedezte a hibáit, mert belé nevelték: ez a dolga. A családért áldozatot kell hozni. Végül azonban elege lett, és akkor elmenekült, megfogadva, hogy soha többé nem tér vissza.

Most ismét hátat fordított azoknak, akik vér szerint hozzá tartoztak, mégis idegenként bántak vele. Újra kihasználták, amíg lehetett, aztán félresöpörték.

A következő hetek meglepően békésen teltek. Levente nem jelentkezett, nem próbált pénzt kérni, még csak fel sem hívta. Réka ugyan bosszankodott, amiért Márk nem hajtotta be rajta a tartozását, de végül elfogadta, hogy a férje komolyan gondolja: többé egy fillért sem ad.

Egy szombat reggel nyugodt, családias hangulatban indult. Közös reggeli, nevetés, tervek a hétvégére. Már-már idillinek tűnt minden — egészen addig, amíg meg nem szólalt a csengő.