A seprű kihullott Márk kezéből.

— Mit mondasz? — kérdezte tompán, és lassan leült a padlóra.

— Örökbe fogadtak téged — felelte Réka, mellé telepedve.

Márk némán bámulta a dokumentumokat. Réka közben átfutotta a levelet.

— Ezt el kell olvasnod — suttogta.

A sorok rövidek voltak, mégis súlyosak.

Az apja Emesének írt benne. Azt vetette a szemére, hogy bár közösen döntöttek Márk örökbefogadása mellett, amikor nem születhetett gyermekük, minden megváltozott, amint világra jött Levente. A levél szerint Emese attól kezdve félretolta Márkot, és minden figyelmét a vér szerinti fiára fordította. Az apa kétségbeesetten kérte, ne tegyen különbséget a két fiú között, ne alázza meg Márkot azzal, hogy szolgaként kezelteti Levente mellett. Arra emlékeztette, hogy mindkettőjük gyermeke.

— Most már értem — törte meg a csendet Márk rekedten. — Értem a hidegségét… és azt is, miért kellett mindig Leventét kiszolgálnom. Befogadott, amikor nem lehetett saját gyermeke, aztán amikor megszületett, félretett, mintha csak egy rossz döntés lettem volna.

— Márk! — Réka szorosan átölelte. — Neked mi vagyunk a családod. Én és a gyerekek.

Márk mély levegőt vett, és bólintott.

— Jól vagyok — mondta csendesen. — Egész életemben azt kérdeztem magamtól, miért voltam mindig kevesebb. Most végre tudom. Menjünk innen. Ami itt volt, égjen el mögöttünk. Ti vagytok az én családom. Más soha nem is volt.