– Csak… levegőre van szükségem.

Óvatosan arrébb terelt engem a vállával, és kiment. Utána akartam indulni, de Lilla már a nyomomban volt.

– Kislányom, nézd csak, milyen divatos ruhákat hoztam neked – szólt utána apánk.

Meglepő módon Lilla még csak rá sem nézett. Utolért a folyosón, és a fülemhez hajolva suttogta:

– Inkább én megyek Balázs után. Te maradj, és figyeld, mi történik idebent.

– De hát…

– Ugyan már, Márk, neked jobb hallásod van az ilyesmihez.

Igaza volt. Tényleg jobb fülem van az ilyesmihez. Szinte kár, hogy nem kémnek mentem.

Lilla már Balázs után szaladt, én pedig a folyosó sarkában maradtam, a falhoz lapulva. A gyomrom görcsbe rándult. Attól rettegtem, hogy anya végre megkapta, amire mindig is várt: élete nagy szerelmét. De ha így van… mi lesz velünk? Mi lesz a családunkkal?

– Emese, mi van, hozzámentél Balázshoz, vagy mi? – hallatszott apánk gúnyos hangja a szobából.

Anya nem felelt.

– Ugyan már, Emese… megtörtént, ami megtörtént. Mindenkivel előfordulhat botlás. Na és? Itt vagyok újra!

Valami csattanás ütötte meg a fülemet, dulakodás zaja, aztán Levente rémült sírása.

– Gergő… tűnj el innen – sziszegte anya. – Azonnal.

– Emese, megőrültél?

– Megmondtam. Menj el. Senki sem várt vissza.

– Ne hazudj. A szemed mindent elárul. A tekinteted nem tud félrevezetni.

– Én viszont kimondtam, amit akartam – zárta le anya a vitát kérlelhetetlenül.

Apánk pár másodperccel később kiviharzott, és észrevett a folyosón.

– Fülelsz? Szép kis szokás. Még sokra viszed – vetette oda megvetően.

Nem érdekelt a véleménye. Benyitottam a szobába, arra számítva, hogy anya összetörve ül majd az ágy szélén. Ehelyett Leventét nyugtatta, közben a terítőt igazgatta, és a haját is megigazította a tükörben. Mintha egyszerre több ember munkáját végezné.

– Huh… majdnem tönkretette az ünnepet, igaz? – mosolyodott el kissé feszülten. – Na, merre vannak a többiek?

Levente már abbahagyta a sírást, és boldogan tologatta a széket, örülve, hogy senki sem szól rá.

Én kimentem az utcára. A túloldali parkban, egy padon ültek. Lilla két kézzel kapaszkodott Balázs karjába, a fejét a vállára hajtotta, mintha attól félne, hogy ha elengedi, a férfi köddé válik. Megálltam mögöttük egy pillanatra, aztán megkerültem a padot. Balázs arca bizonytalan volt, szinte elveszett.

Régóta készültem erre a mondatra.

– Apa, ne ülj itt tovább. Gyere haza. Anya hív.

Balázs keze remegni kezdett. Lilla azonnal rátette a saját apró tenyereit, mintha így akarná megállítani a reszketést. Felnézett rá:

– Ugye jössz, apa?

Végül mindhárman elindultunk vissza. Akármi történt is, aznap ünnep volt. Befejeztem az iskolát.