Halála előtt azonban még annyit mondott Márknak, őrizze meg a családi ékszereket, és semmiképp se adja át Lillának. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor rossz szót ejtett a saját húgáról – attól tartott, könnyelműen túladna rajta.

Most már világos volt, hogy Lilla pontosan ezt kereste, amikor „ócskaságnak” nevezte a gyönyörű nyakéket, a hozzá illő fülbevalót és a gyűrűt. Márk fülében még ott csengett a nagymama hangja, aki türelmesen elmagyarázta neki, hogy az ilyen, egymáshoz tartozó ékszeregyüttest garnitúrának hívják.

– Garnitúra? – nevetett akkor a kisfiú. – Mint egy bútorszett?

Lilla később elutazott, Levente pedig még csak meg sem látogatta. Olyan volt, mintha elfelejtette volna, hogy létezik egy fia.

Márk elvégezte az iskolát. Az első három hónapban Lilla meglepően nagy összegeket küldött – egy takarékossághoz szokott fiúnak ez szinte vagyon volt. Aztán a támogatás elapadt, és minden visszatért a régi kerékvágásba.

Időről időre felhívta őket: beszámolt róla, hogy leérettségizett, felvették az egyetemre, sőt azt is közölte, hogy megnősül. A vonal túlsó végén azonban csak közöny fogadta. Sem gratuláció, sem kérdés, sem reakció.

Közben ő és Lilla – akit mindenki csak Valyának hívott – békésen élték a maguk életét. Megszületett Benedek, rá nem sokkal Nóra, és amikor már kialakult a rend az otthonukban, egyszer csak ismét feltűnt az anyja.

Arra sem vette a fáradságot, hogy közölje: Levente meghalt.

Nóra ma tölti az ötödik évét. Valya a harmadik gyermeküket várja; közösen döntöttek így, hosszas mérlegelés után. Mostanában azonban rosszul érzi magát, ezért a születésnapot szűk körben, otthon tartják. Lilla így is tudomást szerzett volna róla – és botrányt csapott volna, hiszen rokon.

Valyát zsigerből elutasítja, és a gyerekek is érzik ezt.

– Miféle név az, hogy Valya? – gúnyolódott korábban. – A szülei valami vallási szektához tartoztak?

– Nincsenek szülei – felelte Márk higgadtan. – Árvaházban nőtt fel. Amikor rátaláltak, egy szívecskés plüssmackó volt mellette, és egy üdvözlőkártya Valentin-nap alkalmából. Ezért kapta ezt a nevet.

– Tessék? – Lilla akkor majdnem fuldoklott a dühtől. – Te… te egy utcáról szedett senkit hoztál a házba? És még a családi ékszert is odaadtad neki?

– Engedje meg, hogy emlékeztessem – felelte Márk kimérten. Soha nem tudta őt anyának szólítani, egyszerűen nem jött a szájára a szó. – Mi sem vagyunk arisztokraták. Ezt a garnitúrát az édesanyám hagyta rám – hangsúlyozta ki. – Mivel nem született lánya, nekem adta tovább.

– Maga nevezte kacatnak a családi örökséget.

– Egyáltalán felfogod, mennyit ér?

– Pontosan tudom – válaszolta Márk csendesen. – Felbecsülhetetlen.

– Ó, az én fiam egy idióta…

– Az alma nem esik messze a fájától… anya.

Felnőttként ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy így szólította.

Lilla akkor látta meg az esküvői fényképeket. Márk egy pillanatra elhitte, hogy talán megenyhül. De nem változott meg.

És most, évekkel később, gondoskodó szülőt játszik.

– A feleséged ötévente újabb gyereket szül neked? – vetette oda megvetően. – Istenem, mint valami koca… persze, mit is várhatnánk egy senkitől…