– …hiszen megkaparintottál magadnak egy rendes fiút – fejezte be maró éllel.

Márk higgadt maradt, bár az arca megfeszült.

– Hadd pontosítsak valamit. A feleségem az a nő, akit szeretek. Ez az első. A második: tizenhárom éve élünk együtt, és minden gyermekünk közös, átgondolt döntés eredménye.

Egy pillanatra megállt, majd keményebben folytatta:

– Ne másokból indulj ki. Amikor megtudtad, hogy az édesanyám egy professzorcsaládból származó fiatalemberrel jár, nem te voltál az, aki azonnal ráakaszkodott? És milyen különös, hogy az a férfi épp akkor lett árva… kényelmes időzítéssel, nem igaz?

Az asszony sértődötten felhorkant, és inkább visszament a vendégek közé.

Az este további részében szinte egyfolytában Márk gyerekkoráról mesélt. Arról, milyen gömbölyű kisfiú volt az ő „Márkocskája”, mennyire rajongott érte, az egyetlen drága anyukájáért.

Rajongott… – gondolta Márk keserűen. Talán tízéves koráig.

– Márkocskám, emlékszel, milyen ajándékokat hoztam neked külföldről? Az a mexikói sombrero! Jaj, majdnem nem engedték fel a gépre, úgy nevettek!

Márk nagyon is emlékezett.

Arra is, hogy Eszter – akit ő szívből anyának érzett – zavartan nézte a hatalmas, nevetséges kalapot.

– A fiúnak inkább téli sapkára lenne szüksége – jegyezte meg halkan.

De az igazi anyja már a fejére is biggyesztette a túlméretezett „szekerkeréknyi” fejfedőt, és hangosan kacagott. Márk pedig látta Eszter szemében a könnyeket.

Amikor az asszony elutazott, ő késsel felszabdalta a sombrerót, és a kukába hajította.

– Jaj, majdnem elfelejtettem! Mi van azzal az Irénkével? – kérdezte később csevegő hangon.

– Miféle Irénkével?

– Az első szerelmeddel. Láttam a közösségi oldalon a képeit. Van egy kisfia… tiszta te gyerekkorodban. Nem akarok én semmit mondani, csak…

– Az első szerelmem Lilla volt. Semmilyen Irénkét nem ismerek. Ne találj ki történeteket.

A társaságra kínos csend telepedett. Lilla szó nélkül kiment a konyhába, Márk utána.

– Kidobom innen – mondta fojtott hangon.

– Ne tedd. Bármi is volt, ő az anyád – felelte Lilla halkan.

Később a vendégek elszivárogtak. Az asszony a nappaliban ült, és ártatlan képpel pislogott, mintha semmi sem történt volna.

– Beszélnünk kell – mondta Márk.

– Hallgatlak, kisfiam.

– Ne színészkedj. Soha nem tekintettél a fiadnak. Ajánlatot teszek: havonta kapsz tőlem egy meghatározott összeget, cserébe nem jelensz meg sem az én életemben, sem a családoméban.

– Mennyi az annyi?

Márk kimondta az összeget.

– Gondold meg. Ha most nemet mondasz, később sem kapsz semmit.

Az asszony rövid hallgatás után bólintott.

– Rendben. Elmegyek. Azt hittem, egyszer még család lehetünk.

– Az lesz a legjobb, ha elmész – zárta le Márk.

Ezután valóban nem kereste őket, legfeljebb akkor, ha pénzre volt szüksége valami ürüggyel.

Nem sokkal később Lilla kislánynak adott életet. A gyermek az Eszter nevet kapta.

Boldogan élnek, szeretetben nevelik a gyerekeiket, egymás iránti tiszteletben és békében.

Márk évente kétszer látogatja meg az anyját: a születésnapján, valamint azon az emléknapon, amely annak a férfinak szól, aki soha nem ismerte fel, hogy fia van – miközben a világ fele kiváló tudósként tiszteli.

Márk nem kíván osztozni ebben a hírnévben. Ha megkérdezik, rokona-e a neves professzornak, csak annyit felel: névrokonok.