Amikor Ildikó és Levente hazaértek, döbbenten torpantak meg az ajtóban.

– Ez meg mi? – csattant fel az anyós.

– Semmi különös – felelte Réka higgadtan. – Úgy döntöttünk, felújítjuk az egyik szobát. Régóta terveztük, csak eddig nem volt rá apropó.

Egy pillanatra szünetet tartott, majd hozzátette:

– Most viszont rászántam magam. Előbb rendbe tesszük a lakást, aztán jöhet a baba. Addig a nappali lesz a hálónk.

– És Leventének hol lesz a helye? – kérdezte Ildikó élesen.

– A konyhában. Odatettem a kanapét, teljesen kényelmes. Nem kell aggódnia a fiáért.

– És én? – húzta ki magát az asszony.

– Ön is a konyhában tud aludni.

A konyha azonban korántsem bizonyult barátságos élettérnek. Ildikó másnap már talált is valami sürgős teendőt, és sietve hazautazott. Réka elégedetten nyugtázta a fejleményt, de tudta, hogy ez még nem a végső megoldás.

Leventével nem akart összetűzésbe keveredni.

– Beszélhetnénk? – fordult hozzá később. – Nem szeretnék haragot.

– Hallgatlak.

– Van egy kollégiumi szobám, teljesen vállalható. Elköltözhetnél oda. Viszont… nem elég csak simán elmenned. El kell hitetned az anyukáddal, hogy mi szörnyen bánunk veled. Érted, mire gondolok?

Levente szeme felcsillant.

– Ez menni fog! – vágta rá gondolkodás nélkül.

Tizenhat évesen ki ne vágyott volna önállóságra? Levente régóta erről álmodozott.

Hogy pontosan mit adott elő Ildikónak, Réka nem tudta. Az asszony egy hétig tűrt, aztán feldúltan rontott be az ajtón.

– Meddig akarod még kínozni? – kiabálta már a küszöbről. – Küldd ki az utcára is, ha ennyire útban van! Szégyelld magad! A családunk befogadott, te pedig gyűlölöd mindnyájunkat?

Réka alig tudta visszatartani a mosolyát. Levente fantáziája valóban élénk volt.

– És maga mit várt? – kérdezett vissza színpadias komolysággal. – Miért kellene rajongnom önökért? Folyton idejárnak, ráadásul még a gyerekeket is idehozzák. Talán bébiszitter vagyok?

– Gyere, Leventém, pakolunk! – csattant fel Ildikó. – Hazajössz velem.

– De anya, és az iskola? A különórák? – tiltakozott a fiú, majd odasúgta: – Rékának van egy szobája egy társasházban. Beszélj Gergővel, ő biztos segít. Ő szeret minket… nem úgy, mint ő.

Ildikó azonnal felhívta Gergőt. Emelt hangon panaszkodott és méltatlankodott, míg végül megszerezte a kulcsot ahhoz a bizonyos szobához. Gyorsan összeszedte Levente holmiját, és már mentek is.

Ettől kezdve a rokonság nem tette be a lábát hozzájuk.

Ildikó mindenütt hangoztatta, milyen szívtelen a menye. Gergőt különösebben nem érdekelte a dolog, Réka viszont felszabadultan lélegzett fel.

Hogy milyen áron érte el, amit akart? Nem számított. A célját elérte.