Márk sokáig hajthatatlan maradt. Szerette a lakásukat, a megszokott munkahelyét, a barátait, az esti sörözéseket. Nem vágyott arra, hogy mindezt feladja egy vidéki település kedvéért, ahol szerinte semmi sem vár rájuk. A megszokott keretek biztonságot adtak neki, és rettegett attól, hogy mindent kockára tesznek egy bizonytalan álomért. Nóra azonban nem tágított. Kitartása lassan felőrölte a férfit, és végül Márk beadta a derekát — egyszerűen nem bírta tovább nézni felesége csendes szenvedését.

— Rendben — mondta egy este fáradt sóhajjal. — Eladjuk a lakást, és odaköltözünk Pápára. De egy feltétellel: ha ott sem változik semmi, többé nem hozod szóba a gyerek kérdését. Megállapodtunk?

Nóra válasz helyett a nyakába borult.

— Köszönöm, Márk! Nem is tudod, mit jelent ez nekem! — suttogta meghatottan. — Te vagy a legcsodálatosabb férj.

A lakás értékesítése hónapokig elhúzódott. Ez idő alatt Nóra szinte már fejben is a faluban élt. Könyveket bújt a kertművelésről, befőzésről, háztáji gazdálkodásról, aprólékos gonddal horgolt terítőket, és arról ábrándozott, hogy egyszer majd babakocsit tol a mezők szélén. Minden gondolata a jövő körül forgott.

Márk ezzel szemben egyre komorabb lett. A munkahelyén gépiesen végezte a feladatait, esténként búcsúzkodott a barátoktól, és nehéz szívvel pakolta dobozokba az életük tárgyi emlékeit. Gyakran érezte úgy, hogy óriási hibát követ el, és egy délibábos remény miatt rombolja le mindazt, amit eddig felépített.

Végül elérkezett a költözés napja. Az autó csomagtartója roskadásig telt dobozokkal, táskákkal. A hátsó ülésen a vörös bundájú kutyájuk izgatottan csóválta a farkát, mit sem sejtve a változás súlyáról. Az út nem volt hosszú, mégis kimerítőnek tűnt. Ahogy távolodtak a várostól, a táj fokozatosan átalakult: panelházak helyett szántóföldek, forgalmas utak helyett keskeny mellékutak, zaj helyett csend.

Amikor begördültek Pápára, Nóra elragadtatott sóhajjal nézett körbe. Pontosan olyannak látta, amilyennek elképzelte: alacsony, fából épült házak bújtak meg a kertek sűrűjében, keskeny utcák kanyarogtak a dombok között, és a falu közepén ott emelkedett a templom, napfényben csillogó kupolával.

— Itt vagyunk — mondta ragyogó arccal.

Márk hallgatott. Figyelmesen szemlélte az utcákat, az embereket, az idegen házakat. Tekintetében aggodalom ült. Nem tudta, mit tartogat számukra ez az új élet, de remélte, hogy Nóra végre megtalálja itt azt, amit oly régóta keres. Talán akkor mindketten békére lelnek.

A valóság azonban jóval keményebbnek bizonyult, mint a képzelet. A falusi lét rengeteg munkát és kitartást követelt. Nóra mégsem hátrált meg. Megtanult fejni, veteményezni, befőzni, és a sparhelten főzni. Keze kérges lett, arca kipirult a kinti munkától, de nem panaszkodott. Márk állást kapott a közeli fűrésztelepen. Nem kerestek sokat, egyszerűen éltek, de igyekeztek összetartani.

Nóra rendszeresen járt templomba. Hosszú percekig állt a hűvös félhomályban, végighallgatta a miséket, gyónt, imádkozott. Egy alkalommal, miközben gyertyát próbált gyújtani, a láng újra meg újra kialudt. Szíve tele volt reménnyel és kétséggel egyszerre. A Szűzanya ikonja előtt állva lehunyta szemét.